- Lovasnép a magyar! - mondogatták őseink és ezzel elintézték azt a tulajdonságunkat, hogy bizony nem szeretjük a hegyeket. Árpád magyarjai az alföldre ereszkedtek le és a medencéket övező hegyeken csak gyérszámú határőrző csapatok voltak. Itt mostoha életkörülmények között tengették életüket és leginkább jobbágynépek voltak. A török időkben ugyan a végvárakban fejlődött ki a vitézi élet, de a harcok ekkor is a síkságokon, ritkábban a hegyekbe vezető utak mentén folyik.

A XVIII. század közepén, Mária Terézia korában, katonai alapon kezdték megszervezni a Székelyföldet, hogy biztosítsák Erdélyt az állandó ellenséges támadásoktól. Három gyalogos- és egy lovas-székely határőrezred részére toborozták a legényeket, de önkéntes jelentkezés hiányában: erőszakkal hurcolták őket katonáknak. Ez okozta az emlékezetes mádéfalvi veszedelmet, amikor többszáz székelyt megöltek a császári csapatok. Nemrégiben tértek vissza Moldvából az 1764-ben odamenekült székelyek...

Ezek a székelyek voltak a tulajdonképpeni hegyi csapataink ősei, mert ott teljesítették szolgálatukat a Kárpátok gerincén, ahol most is őrt áll a magyar honvéd! A hegyi harc: parancsnokokkal és legénységgel szemben erős követelményeket támaszt. A hegyi harcra - sem felszerelésénél, sem kiképzésénél fogva - nem minden csapat alkalmas, erre a célra külön hegyi alakulatokat kell szervezni. A harc súlya áttolódik a kisebb egységekre, sőt az egyes emberekre. Legalkalmasabb a hadműveletébe a hegyi-zászlóalj, amely egyesíti magában mindazokat a fegyvereket és egységeket, amelyekre a különleges viszonyok között szükség van.

A hegyekben fokozottan előtérbe lép a terep és az időjárás viszontagságai ellen való küzdelem; kevés az út - az is gyenge állapotú, - helyszíni utánpótlást pedig igen nehezen találni. Míg a dombos vidéken nem olyan nagy jelentőségű az egyes gerincek birtoklása, addig a hegyeken ez döntő tényező lehet!

A hegyi csapatok szolgálata nehéz fáradalmakat ró katonáira. Már a békeszolgálat ls nehéz, hiányzik itt a városi embernek a megszokott szórakozása, amelyet bizony a magas hegységben nem talál meg. Éppen ezért a hegyicsapatoknál csak lelkes, természetŹkedvelő, „hegyi" embernek van helye!

A hegyi harcok legjellegzetesebb formája az észrevétlen előnyomulás után a meglepetésszerű támadás vagy a halogató harc. Ilyenkor az egyes századok akár tíz-tizenöt kilométerre is elkerülhetnek egymástól: Igen fontos tehát az önállóság. A hegyi háborúban nem találunk zárt arcvonalakat! A vízmosások, az erdőségek és nem utolsósorban az időjárás segíti a kis csapatok előrejutását, amelyekkel szemben ugyancsak kis csapatok harcolnak. A hegyi háborúban nem juthat nagy szerephez az összefogottan alkalmazott tűzfegyvercsoport, fontosabb inkább, hogy egyetlen század se maradjon géppuska nélkül! Mivel a főközlekedési vonalak leginkább a völgyek mentén vezetnek: ezek lezárására állítják fel a nehéz tűzfegyverek zömét.

A hegyi csapatoknál egyaránt fontos - és merőben különböző a nyárias a téli kiképzés. Az utóbbinál elengedhetetlen követelmény, hogy mindenki jól tudjon sízni. A Kárpátokban az év felerészében nem is lehet másként közlekedni! A közlekedésen kívül igen fontos a sítalpakon való harckiképzés, mert az a csapat, amelyik lobban ért a síeléshez, feltétlenül fölénybe kerül az olyanokkal szemben, akik ezt nem szokták meg.

(folyt. köv.)