A haditudósítás világ- és magyar viszonylatban egyaránt, igen nagy és dicső multra tekinthet vissza. Alapjában véve a háborúval egyidős. Hogy ez mennyire helytálló, azonnal bebizonyul, ha egy rövid pillantást vetünk a világtörténelem egyik távoli zugába.

Krisztus előtt 490-ben Marathon mellett zajlott le az a nevezetes csata, amelyben a görögök Miltiades vezérlete alatt nagy győzelmet arattak a perzsák és plateaiak fölött. A döntő csata hírét - mint világszerte ismerik - futár vitte meg az otthoniaknak. Még hozzá olyan önfeláldozó futár, aki egyfolytában tete meg a hatalmas távolságot a csatatérről hazáig, s miután utolsó lélekzetvételével büszkén jelentette a győzelem hírét - aléltan összerogyott. Ez volt a híres „marathoni futás”.

E puszta ókori adatban azonnal felismerhetjük a haditudósitás legősibb alakját. Hadifutárok tudósították az itthoniakat a magyarok harcairól is. Régi történeti kútfők közlik, hogy 913-ban, amikor Arnulf bajor herceg lesből megtámadta a gyanútlanul hazatérő magyarokat, alig 30 magyar maradt élve a csatatéren. Azok vitték meg a csata hírét az otthoniaknak. A Lech-mezei ütközet még ismertebb s még tisztábban őrzi a haditudósítás alapelemeit.

Abból a csatából maradt - a legenda szerint - „a hét gyászmagyar”, akiket arra ítélt a közösségi szellem, hogy nemzetiségük kihaltáig énekmondással tengessék életüket. Vándoroltak tehát a nép között s regéltek, énekeket mondtak a magyarok vitézségéről, a csaták diadalairól. Néha-néha, egy-egy nagyobb győzelem idején, lovasfutár érkezett a messzi harcterekről. Olyankor elhallgattak az énekmondók, figyelő arcok fordultak a poros, csapzotthajú futár felé s aggódással vagy ujjongással hallgatták a csatatérről hozott közvetlen tudósításait...

Igy kezdődött a magyar haditudósítás. Futárokkal és énekmondókkal. A futár a harctér jelképe volt: az állandó készenlét, a fegyelem, a figyelem és a lendületes küzdelem megtestesítője; az énekmondó pedig a békésebb percek, a tábortüzek, az udvarházak, a várudvarok népének megnyugtatója, a magyar dicsőség, az örök magyar vitézség hirdetője, dalnoka és megörökítője. A futárokat László és Kálmán királyunk idejében már törvények védték. Joguk volt „váltott lovakkal” száguldani rendeltetési helyük felé s feladatuk teljesítésében mindenkinek, aki tehette, segítséget kellett adnia.

Az énekmondók eleinte nem álltak ilyen megbecsülésben. A királyi krónikaírók és udvari főpapok még a középkorban is megvetéssel nyilatkoztuk a nép „csacsogó énekeseiről”. A főpapok szabadszájúaknak, a krónikaíró tudosok pedig megbízhatatlanoknak tartották őket. Bár végső fokon mégis reájuk hivatkoztak.

Anonymus, Béla király névtelen jegyzője krónikájának egyik részében - hogy azt hitelesebbé tegye - így beszél: „Ha nekem nem akarjátok elhinni, amit mondok, akkor higyjétek el a nép csacska énekeseinek, akik nem felejtik el a magyarok vitézi tetteit, hanem várudvarról-várudvarra járva éneklik azokat s így megőrzik az utókor részére”.

Ha belelapozunk a történelem foliánsaiba, a nagyobb események mélyebb rejtekében mindenütt megtaláljuk a haditudósítás elemeit. Hol egy énekmondó arcéle vetődik elénk, hol egy vágtató lovasfutár alakja rajzolódik a látóhatár peremére, hol egy krónikaíró barát csuhája libben meg előttünk, de mindig és mindenütt megtaláljuk az ősi magyar haditudósítót, aki veszedelemmel mitsem törődve, fáradságot legyőzve vitte a hírt, a helyszíni tudósítást népének.

Mátyás király idejében született meg ismeretlen tudósítótól a híres „Szabács viadaljáról szóló ének”, amelyet főurak és ajtónállók, királyi udvarnokok és egyszerű pórok egyforma lelkesedéssel hallgattak a reneszánsz udvar ragyogó fényében. Abban az időben válik nevezetessé a komárom-megyei Kocs község is, ahol feltalálják a gyorsszekeret, a „kocsit”. A kocsi legelőször a hadtudósítást teszi gyorsabbá; a hírvivő hosszabb utakat tehetett meg rajta egyfolytában. Mint egykorú feljegyzésekből tudjuk, Mátyás királynak rengeteg személyi futára is volt. Menyegzőjének hírét például 10,000 futár vitte szét a nagyvilágban.

Az emberi műveltség haladása természetesen sokrétűvé tette a haditudósítást is. A futárokat a későbbiekben nemcsak állami, hanem magánérdekek szolgálatában is felhasználták. Így: üzeneteket, leveleket, értékeket kézbesíttettek velük s így az évszázadok folyamán a futárintézményből kialakult a mai posta.

Az énekmondók legdicsőbb korszaka a 16. század volt. Akkor élt Tinódi Lantos Sebestyén, akinek hiteles haditudósításai irodalmi értékűek és történelmi hitelűnek is tekinthetők - bizonyos vonatkozásban. Ő volt az első, mai értelemben vett magyar haditudósító. Ezt bizonyítja az 1554-ben Kolozsvárt megjelent „Cronica”-jának előszava is, amelyben többek között ezeket írja: „ ... készörítetem enmagamat ez egynéhány istoriát megirnom ... kinek munkájában sokat fáradtam, futottam, tudakoztam, sokat es költöttem.

Igazmondó jámbor vitézöktül, kik e dolgokba jelön voltanak, érteköztem, sem adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat be nem írtam, az mi keveset írtam, igazat írtam, ha valahol penig vétök volna benne, azt ne én vétkömnek, hanem az kiktől érteköztem, tulajdonítsátok ...” Olyan tulajdonságok ezek, amiket ma is tízparancsolatként fogadhat el minden haditudósító. Az énekmondók természetesen az idő folyamán mindezek ellenére szintén más természetű tudósítókká váltak. A mai tábori színház ősét valahol az énekmondók idejében kereshetjük.

Az 1700-as évek hadi ujságjai

A 18. században jelent meg II. Rákóczi Ferenc „Mercurius Hungaricus” c. hadiujságja, amely, mint ismeretes, csupa haditudósításból állott - Európa részére. II. József török háborúiból már névszerint ismerünk haditudósítót, Laczkovics János huszárkapitány személyében, aki Belgrád bevételekor elsőnek kelt át a Száván s elsőnek tűzte ki a magyar zászlót. Vitézsége mellett szorgalmasan tudósította a „Magyar Mercurius” című lapot. Sőt, Belgrád bevételét versben is megénekelte.

Az 1848/49-es szabadságharcban már több hadiujság is élt. Igy a „Komáromi Értesítő”, a „Honvéd”, a „Hadi Lap” és a „Csíki Gyutacs”. Mindegyiket jótollú haditudósító látta el „helyszíni” anyaggal, Az 1870/71-es német-francia háborúban „hivatásos haditudósító” is működött, mégpedig a magyar Csiky Kálmán, akit az akkori „Pesti Napló” küldött ki a harctérre, a boszniai okkupációban pedig Kenedi Géza szolgálta karddal és tollal a hazát és a „Budapesti Hírlapot”.

Az 1914/18-as világháború több mint száz tábori ujságja és a polgári lapok harctérre küldött különtudósítói - kiki a maga fegyverével - hűségesen igyekeztek tudósítani a nemzetet, az itthonmaradottakat, a magyarság dicső harcairól, vitézségéről, a magyar történelem maradandó fejezeteiről.

Cikkek százai, könyvek és naplók tömege, levelek, fényképek ezrei s a nemrég rendezett haditudósítókiállítás is mind azt bizonyytja, hogy a magyarság harcaiban fegyverrel küzdő honvéd mellett mindig ott volt az örök magyar haditudósító is, a csaták hű krónikása, aki a magyar haditudósítás évezredes útján, akár futárnak vagy énekmondónak, akár krónikaírónak vagy hadiujságszerkesztőnek nevezték is - haditudósító volt s kötelességéhez híven buzdított, írt és – megörökített.

Lukács József