Sinka István
Sinka István mélyről jött költő. A talaj, ahonnét költészete sarjadt, az ország népének talán legelnyomottabb, legkilátástalanabb rétege, a gazdasági cselédség. A szegénysori falusi parasztságnál is hátrább való réteg ez, szegődtetéstől fölmondásig kemény, egyhangú munkában folyó életével, kizsaroltságával s bizonytalanságával, hogy nem eresztik-e szélnek, kiszolgáltatottságával urak, ispánok, kulcsárok, gazdák kegyének, gyarló kis kommenciójával, s nyakában azzal a végzettel, hogy szerezni jóformán semmit nem tudhat; birtokról birtokra hányódik, gyökeret alig ver; ha valaki, belőlük-jött, igaz hangot ad róluk, - olyan igazat, mint Sinka István, - méltán döbbenti meg mindazokat, akik erről a világról legföllebb csak üres riportokban olvastak.
Ez a „hontalanok útján” járó nép, ennek szétszóródó hullámai a Sinka-versek örök vándorlói, költözködői, ennek kiszakadt fiai a dühös lázadók, - s ha van joggal lázadó, joggal elkeseredett, hát ők azok: ők, akikért nem emel szót senki, csak egy-egy ritka hírmondó, akinek a százados bánat, időtlen cselédsors „viharral fújja meg a száját”:
Nagyanyáim s a szépanyáim
lelke dalolt nekem a pusztán,
hogy keljek fel a virágok közül
s induljak e dalok jussán,
hagyjam magára a nyájat,
mert felőlem az rendeltetett,
hogy vihar fújja meg a számat...
A „zsíros” parasztok élete ridegebb, központja a vagyon; e vagyontalan,; szapora, szolgai szegénységben viszont szeretet, meleg kedély virágzik. Ami élet a munkán kívül jut nekik, csupa emlékezés; a család itt valóban család, melengető közösség, s olyan éltető, megtartó, egységbe fonó erő, amilyen a nagyon régi, „kultúrátlan” kultúrákban.
Aki ült már istállóküszöbön, párolgó baromgőzben, kocsisok, béresek közt, pipaszó és citeraszó mellett, s hallgatta őket, tűnődéseiket, emlékezéseiket eltűnt régi társakról, ősökről és apákról, - a nagy nép tenger szétporlott csöppjeiről, - alakokról, akiket elnyelt az élet: valamelyik távoli birtok, a zsellérsors örök, egyhangú, bús hullámverése, - aki hallotta őket s érezte szép, tiszta szívüket a szavukban, emlékeik fodrozásában: az mélységesen mély, szinte homéroszian pásztori világba pillantott be. „Amikor” felkél a nap” - írja Sinka István, - egyik pásztorutóda
Kezét a tájba emeli,
az idő fölötte halkan átfoly,
s szava hull a messzeségbe,
mint a lepergő virágpor.
E nép, meg e tájak fölött valóban a érezni a lassan hömpölygő időt, mely viszi, sodorja az hasonlóan egyszerű sorsok emlékezetét, - az időt, mely e – Prohászka szavával – „nincstelen” világ népét ringatja roppant ölében.
Sinka István ennek az elmerült birodalomnak a hírhozója. Népköltő, a szó legjobb és legnemesebb értelmében: népe szólal meg benne s üzen általa. Ha elolvassuk első gyűjteményes kötetét – „Vád” címe, - elsősorban nem szép lírai versek emléke marad meg bennünk, hanem valami lírával átjárt epikus íz, - ugyanaz, az íz - tehetjük hozzá, - amely akkor csap meg, ha belépünk ama közösségbe, mely a költő bölcsőjét ringatta, ha alkalmazkodunk szemléletéhez, melyet sors és táj alakított, olyanná, amilyen, vagy inkább őrzött meg olyannak: ősi hangulatúnak, primitívnek, kultúra-alattinak; ha rábízzuk magunkat e lassú áradású íratlan, napról-napra élt eposznak a sodrára, s látjuk, amint az angyalok leszállnak az ebédet - hosszú lében főtt krumplit - vivő lányok, asszonyok közé, s a nyárfás felöl meg föltűnik az örök rossz, az üldöző jelképessé nőtt alakja: az úr, az ispán, a csősz...
Sinka István megszólaltatja írásba menti, megörökíti e mély világ kedélyét, pásztori költészetét, hamvas ragyogását, ősziesen lágy színeit, egy-egy képben, versben, strófában:
És éltünk nagy árnyékok
és hulló fények között
egész nyáron. Kosok tülekedtek,
bíbicek ríttak.
apám meg énekelt nekünk a nyár előtt.
S néha fölszálltak a hangok
a pusztából,
s a kék égbolton fészket raktak,
mint odavaló, szép galambok,
majd tüzesen, búgva
visszaszálltak.
s imává csurrantak apám száján,
mikor kenyeret osztott köztünk.
Aki ismeri a gazdasági cselédség életviszonyait, tudja, hogy ebből a sorsból kiemelkedni úgyszólván lehetetlen, szinte csoda kell hozzá. Természetes, hogy akinek sikerül, abban fokozottabban él a küldetés-tudat, - nem csak akkor, ha költő, hiszen e már-már messianisztikus hivatottság-érzés ott él például a csodatévő hírében álló, valóságos sámán-utód búcsúvezérekben, szentemberekben is,éppen úgy, mint az Alföld sanyarú vidékeinek szekta-alapítóiban. Ez a hit egyik mozgatója Sinka István lírájának: népéért s népe érdekében emel szót.
Ezen a ponton találkozhatott Ady hatásával, mely nem egyszer érezhető a „Vád” verseiben. De itt téved legkönnyebben üresen csengő retorikába is, itt nyomul olykor verseibe a vezércikk hangja. Egyik kedvelt szava a „magyar”, - s majdnem mindig fölösleges, hatást rontó: nélküle mélyebben érezzük a vers, a kép lázongó, tragikus magyarságát. Túlírás ez, néha szerepnek hat, és Sinka Istvánhoz minden inkább illik, mint ez a hangsúlyozott szerep. Úgy látszik, költői alkatához sem vág.
Azok a nagyobb igényű versei, amelyekben bizonyos prófétai pózt ölt, - mint a „Magyar jelenés”, „Az angyal bizonyságtétele”, meg a zavaros „Denevérek honfoglalása”, - majdnem kivétel nélkül unalmasok, terjengősek, kuszák és semmitmondóak; míg a póztalanok, - amilyen a néhol túl prózai, de részleteiben felejthetetlen „Pásztorének”, - szépek és meggyőzőek. Az előbbiekben menthetetlenül valami tudálékos ízt érzünk - akár egy-egy suta utalásában Edgar Poe-ra, Walt Withman-ra, - s azon kívül szerkesztetlenséget, bőbeszűséget, lazaságot – naívság helyett műkedvelő hangulatot.
A könnyedség, közvetlenség, mely itt végleg szétlapítja a verset, erénye is, de veszedelme is Sinka István lírájának. Jellemző verskezdése az emlékezés, mely egy-egy nevet: tájét, alakét veti föl, mint: „Lomb Péterrel szamárháton - utaztunk egyszer őszidőn”vagy: „Egy koratavaszra emlékezek. - Március volt... S lenn Fű-berek - aljában ketten Mikliánnal - ünnepeltük: a szabadságot.„ Mintha csak abba az íratlan, ősi, nagy eposzba menteni bele korsaját egy kortynyi, emlékezésnyi, versrevaló italért.
Nem lendül föl a vers magasabb síkjára, mint ahogyan a „műköltő” teszi: versként él benne az egész világ, egész élete a vers nem villanás, nem valami titokzatos, egy-ihletnyi kapcsolat költő - és idea közt, hanem állandó állapot, mely egyszerre csak szóban is elkezdődik, hullámverés-szerűen, s úgy is simul el, nem kemény csattanóval, mely végleg lezárja, s utána már valami határozottan más következhetik csak, hanem inkább önmagán túlmutatóan, mintegy a mögötte hömpölyödő végtelen sok hullámra, versre, verslehetőségre utalva. A Sinka-vers végén az ember nem ejti le a hangját, nem tesz élesen pontot.
Ennek a költői alkatnak felel meg a formája is, elmondáson, beszédszerű tagoláson alapuló „parlando” verssora - mely leginkább Adyéra emlékeztet, a hangsúlynak valaminő régibb, az élőbeszédhez még sokkal közelebb álló nyomós szerepével: ezeket a sorokat nem lehet az „írott” vers szabályai szerint ütemezni, tagjai nem szilárdultak azonos szótagszámú csoportokká, a névelő például hangsúlytalanul áll, mint a kötőszók is; egy példa rá:
A lapu alatt édességgel
megtelve jól, lepke pihen...
S ugyanonnét:
Hogy merre terem az édesség?
Kútból szitta vagy patakból?....
(A dőltbetűjű szedés a hangsúlytalanságot jelöli; az első példában a kezdő névelő, a másodikban a hogy nem számít, mint ahogy a beszédben is súlytalanok.
Ilyen – a magyar ősi vagy népi ritmus szempontjából igen figyelemreméltó - példát tucatszámra idézhetnénk.)
Ám e könnyedség veszedelem is. Sinka István nem kevés-versű költő: sokat ír és vegyes értékűt. Ami a „Vád”-ban friss, éppen nekicsorduló, patak víztiszta líra, az a „Hontalanok útján”-ban kezd „módszerré” merevedni. Kialakul a Sinka - vers ismétlődő képlete: az első két sorban a név, s aztán a hozzá kapcsolódó élmény, emlék, hangulat, majd a versvég, már egyre kihegyezettebb csattanoszerűen: kialakulnak a szokványos kellékek: virágpor, lepke, idő és így tovább: a költő önmagát ismétli, nagy termékenységében is a kiapadás látszatát kelti. Jellemző: ezzel együtt fakul meg világa is; új kötetében visszajáró emlékeit találjuk a „Vád” tavaszias, áradó gazdagságának, annak a varázslatos költőnek, aki csak ránéz a világ dolgaira s azok nyomban költészetté virágzanak.
Hogy hol rejlik a baj? - abban talán, hogy e, nagytehetségű, ösztönös, igazi költő minden sorára a remekmű bélyegét ütik hívei s ezzel eleve elzárják előle a fejlődés útját, régi kerékvágásába nyomlják s a maga visszakérődzésére késztetik? Vagy abban, hogy a tehetség bőségszarúja sem kimeríthetetlen, s nem elég a remek ösztön, hanem kultúra is kell, - ha tán nem is éppen könyvkultúra, de elmélyülő gondolkodás, a lélek mélységeibe való alászállás, problémákkal viaskodás, - olyan problémákkal, melyek nem ujságokba illők s nem is zászlóra valók, - küzdelem önmagával, mely mint a tisztítótűz edzi meg a költőt a halhatatlanság üdvösségére?
Gondoljunk Petőfire, aki „népköltőségtől” Shelley-szerű kozmikus távlatokig tudott emelkedni, anélkül; hogy könyvízűvé alakult s népdalszerű, áttetsző egyszerűségét elvesztette volna: gondoljunk Adyra, aki a „Vér és arany” szecessziós, neonfényes Vénuszbarlangjától a Láz nyolcadik angyalának egeibe szárnyalt s a „Halottak élén” rejtelmesen nagy verseiben a lét végső kérdéseit ostromolta: - ilyesféle elmélyülést, kitágulást, megerő??dást kellene várnunk a „Vád” költőjétől is, akinek lírája talán még a Petőfi és Ady talajánál is dúsabb televényből szívhatja táplálékát.
Búcsúzóul ne is a „Hontalanok útján” költőjét idézzük, hanem azt, aki már egyszer elindult a magasabb tájak felé; ne azt, aki, úgylátszik; megelégszik a hívei által osztogatott örökkévalósággal, hanem a magányost, a viaskodót, az igazán nagyot igérőt idézzük búcsúzóul, a „Pásztorének” végső sorait:
Most patak habzik,
menny alja villan,
virág elenyész,
hunyó tüzek mellett pásztorok hevernek
s őrzik egyetlen italunkat, a tejet, a tejet! a tejet!
Ó, szép este van, leng az ág,
valahonnan jöttem,
valahová megyek.
elhulltak mellőlem, akiket szerettem.
de Istenem áld, szemem hazát keres...
Hajh, tenyérnyi föld, országom,
hunyd le szemed... ne láss!...
én újra csak menekülök...
...Ó, zúdulj fel ősi sereg,
s jöjj utánam;
magam vagyok,
ködben áll körül a régi táj,
s halál vár rám a homálybani.
Rónay György.
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!