A Rippl-Rónai József és Vaszary János rajzaiból és festményeiből a „Műbarát” helyiségeiben látható kiállítás volt kétségtelenül az elmúlt két hét legkiemelkedőbb művészeti eseménye. Petrovics Elek rendeste. Vele egészítette ki azt a két emlékkiállítást melyet 1937-ben Rippl-Rónai Józsefnek és 1940-ben Vaszary Jánosnak műveiből a volt Ernst-múzeumban mutatott be. Túlnyomórészt magángyűjteményekből Rippl-től 64, Vaszarytól pedig 46 lapot válogatott össze. Ezt a pótlást a legnagyobb örömmel fogadtok, hiszen mindkét művészünk nemcsak festőnek, hanem grafikusnak 5 kiváló volt, aminek bizonyításáról a rendező kitűnően gondoskodott.

Érdekes volt egymás mellett látni e két művész munkásságát. Mindketten a francia művészeten ihletődtek meg, mindketten passzionátus rajzolók voltak. De talán csak e vonatkozásokban hasonlítanak egymáshoz.

Rippl-Rónai meleg gyönyörködéssel, finom érzékiséggel élvező és alkotó művész, aki kényelmesen, lassan ölelte magához a témát, szívesen elbabrált a rajzzal, miközben halk, nyugodt és újszerű látásmódjának örömeit magábazárkózva élvezte. Leheletszerű finomságokig jutott el és óvatosan került minden harsogást. Sok vonalat egymás mellé halmozó technikájával is ezt a gyöngéd körülírást szolgálta és típusa volt annak a művésznek, aki az odi profanum vulgus elvét hirdeti.

Mennyire más volt Vaszary János. Csupa nyugtalanság, csupa lobogás. Rohanás folyton messzebb és tovább, hideg szenvedély, mely sziporkázik, de nem melegít. Magával akar sodorni, lázító, akinek tömegek kellenek. Nem tud lassan és nyugalmasan dolgozni. Vonala vágtat és sújt, a világért sem áll meg: sohasem simogat. Rippl színei finomak, Vaszaryé harsogok. Rippl befejezi azt, amit ki akar fejezni, Vaszary gyakran csak odahajítja. Nyugtalanító lelke a meghitt intimitást lenézte.