Bizonyára Moliere tavalyi nagy sikere bátorította fel a Madách Színházat arra, hogy most legkiválóbb színészét a Hamlet-ben vigye a közönség elé. Adott erre némi támaszpontokat Várkonyi Zoltán játéka a IV. Henrikben is. Merész vállalkozás ilyen kis színpadon, a nagy dráma hangjában teljesen járatlan színészekkel ilyen nagy feladattal birkózni, s nem csodáljuk, hogy a birkózásban a színház maradt alul. Pünkösdi Andor rendezői eljárását dicsérnünk kell.

Tiszteletben tartotta Shakespearet, a szöveget nem bántotta, nem hagyott ki még annyit sem, amennyit a Nemzeti Színházban rendszerint ki szoktak hagyni, mindössze Forinbras jelenetét a végén. Nem is állt agyafúrt rendezői fogásokkal a közönég és a darab közé, igyekezett a drámát úgy adni, ahogy a költő megalkotta. Önmegtartóztatásáért elismerés illeti meg.

Ezentúl azonban, sajnáljuk, nem sok jót tudunk mondani az előadásról, Várkonyinak alighanem korán volt még Hamletre vállalkozni. A szerep még nem süllyedt mélyre lényében, nem vált vérévé, sokat kellene még gondolkoznia róla, barátkozni, azonosulni vele, magáévá tenni titkait. Játéka ma még egyenetlen; van egy-két jó mozzanata, mint az eskü-jelenetben és amikor az anyjával áll szemben, de Hamlet alakját nem értelmezi kellően, nem tudja megéreztetni benne a nagy embert, a kivételes lelket, a lángelmét. Őrültségét túlzottan játssza, mintha elmekórtani könyvekből tanulta volna. Ebben a játékban összezsugorodik a hős.

Hogy a parányi színpadon összezsúfolódnak a színészek, az elég nagy baj, de az, ahogyan játszanak, sokszorosan nagyobb. Az egy Toronyit kivéve, a többi alig jut túl a műkedvelői színjátszáson. És a szövegmondásuk! Shakespearet tisztelte a rendező, de a színészei nem tisztelik Arany Jánost. Gyönyörű mondatainak ritmusát, szavainak jóhangzását úgy össze-vissza facsarják, hogy fájdalom hallani.
Shakespeare azért is nagy színpadi probléma, mert nála még a kis szerepekre is nagy színészek kellenek.
Schöpflin Aladár