Ha Kiss Lajos nem is szíveli a modern néprajz szakkifejezéseit, elméleteit s látszatra szívesen csak leíró néprajznak tartja műveit, mégis a legmaibb funkcionális etnológia gondolatai lappanganak, érvényesülnek bennük. Sohasem a holt adatot, az elszigetelt jelenségeket vizsgálja, hanem magát a megvalósuló életet, ezernyi mozzanatával s emögött a színes, állandóan váltzónak tetsző szövedék mögött keresi a népi élet törvényszerűségeit, a szegény asszonyok életének meghatározott, kemény kötésekkel, paraszti törvényekkel szabályozott életmenetet.

Ebben a kötetben is követi az előzőnek jól bevált módszerét s „nehezen élőkre” s „könnyen élőkre” bontja a hódmezővásárhelyi (s általában az alföldi) szegényparaszti asszonyok társadalmi csoportjait. Így alakulnak ki aztán a szociológiailag és néprajzilag is élesen megkülönböztethető típusok. Ezekben a típusalkotásokban remekel aztán Kiss Lajos. Minden fejezet más-más csoportot ád elő s végül a kötet mégis bonthatatlanul szerves összefüggésben mondja el a szegényparaszti élet minden stációját, minden lehetőségét s törvényszerű fordulatát.

A hódmezővásárhelyi parasztság végérvényes ábrázolása Kiss Lajos két kötete s egyben a magyar néprajznak az utóbbi években egyik legjelentősebb teljesítménye. Ha Kiss Lajos visszahúzódó, bölcs szerénysége nem tiltakoznék ellene, ma minden bizonnyal az ő szava esnék a legnagyobb súllyal a latban a magyar néprajzosok között.

Művét hálával s örvendezéssel köszöntheti néprajzunk, de haszonnal forgathatják íróink is. Kiss Lajos egészséges, tömör, eleven mondatait olvasni valósággal nyelvi gyönyörűség, Kosztolányi bizonnyal lelkesen üdvözölte volna stílusáért. A kötet szép címlapja Boross Géza festőművész munkája.
Ortutay Gyula