Igenis, kedves olvasó, el kell búcsúznunk attól a kedves, finommívű pavillontól, amely ligeti Gerbeaud néven nemcsak a magyar fővárosi és vidéki közönség tudtában, hanem a nemzetközi világban is fogalom volt, jelkép, szimbóluma annak a másik világnak, amely éppenúgy, mint a ligeti Gerbeaud, már évek óta bezárta kapuit.

Az üvegtáblákon megcsillantak a tavasz játékos fényei, szikrázott rajtuk a nyári nap, de a főszezonban sem nyíltak meg immár a barokkdíszű termek, amelyekben valamikor a felső tízezer és általában a pesti társaság találkozott. Elmúlt az ősz, a tél és a ligeti Gerbeaud is csendesen lehunyta a szemeit. Nincs többé, mint ahogyan elmult és emlékké vált az a kocsikorzós, vidámmosolyú, kicsit bohém, kicsit régimódi, de mindenképpen szeretetreméltó, kedves régi világ is, amelynek nélkülözhetetlen tartozéka volt.

A Gerbeaud Rt. és a székesfőváros közötti bérleti szerződés ugyanis most szünt meg végérvényesen. Évről-évre tervezgették, hogy újból megnyitják a jólismert helyiségeket, de közbejött egy és más…

Nem tudjuk, mi lesz a sorsa az épületnek.
De a ligeti Gerbeaud frakkos pincérei, szalonmuzsikája, virágos teraszai eltüntek, a ligeti Gerbeaud, hiába, lelép az őrségről. Talán reménykedett abban, hogy visszatérnek a régi szép napok, a régi dámák, a régi fogatok. Éveken át figyelte a kanyargó ligeti fasort, jönnek-e már…

Nem jönnek, kedves ligeti Gerbeaud, sohase jönnek már.
Elmentek, mint ahogy most Te is elmész és azok, akik még emlékeznek a régi Budapestre, valami csendes meghatottsággal és furcsa, fájó szeretettel búcsúznak Tőled is, a Millenium előkelő kortársától, gondtalan emberek különleges levegőjű találkozóhelyétől és mindentől, ami ebben a két szóban azt a letünt, régi, felejthetetlen Budapestet jelentette.