1907-ben több mint kétszázezer magyar vándorolt ki idegen földre.
Azóta sokszor számonkértük önmagunktól, a sorstól, a felelős vezetőktől a százezreket, akik elhagyták a magyar földet és belevesztek idegen országok idegen életébe. Törvényekkel szabályozták a kivándorlást, keresztül-kasul behatároltuk ennek a lehetőségét. De bármilyen hivatalos szabályozást iktassunk be a törvénykönyvbe: ha olyan helyzet adódik, amelyben széles rétegek munkája, megélhetése válik problematikussá, a kivándorlás réme újra kísért, a magyarság legszebb hajtásai újra messzi világok porában hervadnak el.

Sorsunkra és jövőnkre nézve nincs nagyobb veszedelem, mint a nemzet szétszóródása.
Azzal a kérdéssel, hogy miképen előzhető meg a kivándorlás veszedelme, akkor kell foglalkozni, amikor még a veszedelem nem áll a küszöbön.

Rendkívül érdekes ebből a szempontból a tanulmány, amelyet dr. Felkay Ferenc székesfővárosi tanácsnok írt az ipari és kereskedői utánpótlás kérdéséről. Megállapítja, hogy a kivándorlás nemzetsorvasztó veszedelmét elsősorban erőteljes iparosítással kell ellensúlyozni.

Magyarország jövő sorsának alakulása attól függ, hogy a bekövetkező új gazdasági elrendezés keretében méltó helyet kap-e.
A méltó elhelyezkedésnek pedig alapfeltétele a fejlett gazdasági élet. Felkay Ferenc dr. szerint már az iskolákban fel kell hívni az ifjúság figyelmét az ipari pályákra. A tanulóifjúságnak tisztában kell lennie azzal, hogy az ipari pályák nagyobb lehetőséget nyujtanak a boldogulásra, különösen annak, akiben a szükséges képzettség mellett az elhivatottság, a vállalkozó kedv és szellem is tudatossá válik. Le kell számolni az elhibázott, bűnösen felületes felfogással, amely az ipart és kereskedelmet a tanulásra rest, bukott diákok lerakodóhelyének tekintette. Szellemileg és lelkileg egyaránt kiváló, hivatását átérző ifjúságnak kell bekapcsolódnia ezekbe a munkakörökbe.

Az egyéni boldogulás azonban Felkay Ferenc okfejtése szerint attól függ, hogy a folyton fejlődő gyáripar mellett van-e létjogosultsága és életlehetősége a kézművesiparnak. Kétségtelen, hogy a nyugati ipari államokban lényegesen csökkent a kézműipar jelentősége, de ott sem szorult teljesen háttérbe. Viszont a statisztika feleletet ad erre a kérdésre. Látjuk, hogy épen az utóbbi években, amikor a gyáripar rohamos fejlődésnek indult, mind a mesterek, mind a segédek száma évről-évre emelkedett. A mult évben 250.000 mestert, 200.000 segédet és közel 100.000 tanoncot tartott nyilván a statisztika. Ma már mintegy 300.000 önálló iparűző van Magyarországon és kb. ennyit tesz ki az alkalmazottak száma is.

Termelési értékben a gyáripar 1941-ben 4.5 milliárd pengő értéket termelt, a kézművesipar pedig 1.5 milliárdot.
Budapesten 1940-ben 31.340 önálló iparos volt, és 17.489 kézműipari tanonc. 100 önálló iparosra tehát 56 tanonc jutott. A régi világháború előtt 100 iparosra 100 tanonc jutott. Ez az arány országszerte is kedvezőtlenül alakult. Felkay rámutat a veszedelemre, amely itt leselkedik az utánpótlásra. Szakképzett utánpótlás hiányában megakad az ipar fejlődése és lecsökken a teljesítőképessége.

A tanácsnok szerint a gazdasági élet tervszerű kialakítása és a munkanélküliség leküzdése céljából elengedhetetlen annak a pontos megállapítása, hogy melyik iparágban hány tanoncnak és hány munkásnak az alkalmazása válik szükségessé. Itt szerves nyilvántartási és munkaközvetítési intézkedést tart szükségesnek. Vannak iparágak – mondja a tanácsnok – amelyekben tanoncfelesleg mutatkozik. A hentes, mészáros, cipész, sütőiparban sok iparos a tanoncszerződés felbontását kérte azon a jogcímen, hogy tanoncaikat anyaghiány miatt se foglalkoztatni, se kellően kiképezni nem tudják.

Felkay Ferenc dr. fejtegetései felölelik a tanoncoktatás, az alkalmaztatás és a szociális ellátás teljes problémáját. Indokoltnak tartja, hogy az iparosok, akik tanoncokat nevelnek, eredményes munkájukért megfelelő elismerésben részesüljenek. Az iparügyi minisztérium gépsegélyeit elsősorban a több tanoncot tartó mestereknek kellene folyósítani, amennyiben a kiképzés terén eredményeket érnek el. Olyan mestertől, akinek a műhelye, felszerelés, hygiénia, stb. tekintetében nem felel meg a követelményeknek, vonják meg a tanonctartási jogot.

A Budapesti Férfiszabó Ipartestület például már bevezette a rendszert, hogy csak előzetes bejelentéssel, műhelyvizsgálattal, helyszíni eljárással veszik tudomásul a tanoncszerződtetést. A székesfőváros költségvetésében több mint 2 millió pengőt állítanak be évenként az iparos- és kereskedőtanonc iskolák céljaira. Az iparos továbbképzés munkájából is kiveszi a főváros a maga részét.

Felhivta a figyelmet ismételten az iparosok és kereskedők öregségi biztosításának a megoldására.
1936-ban az Ipartestületek Országos Központja megszavaztatta az iparosságot, túlnyomó többségük a kötelező nyugdíjbiztosítás mellett foglalt állást. Csak olyan kereskedő és iparos utánpótlás szolgálja az ország érdekét, amely felkészültségben, megbízhatóságban, látókörben és munkakészségben egyaránt elsőrangú nemzedéket állít be a műhelyekbe és a pult mellé. Ezért van igaza dr. Felkay tanácsnoknak, mert máskülönben nem vehetünk részt kellő lendülettel abban a küzdelemben, amelyet majd a háború után kell folytatnunk gazdasági téren, a béke megnyeréséért.