Írta: Berényi Sándor

A nemzetnek nyitott szemmel kell figyelnie mindazt, amiből tanulhat valamit.
Mi, magyarok Svájctól tanulhatunk. Mi a titka annak, hogy ez a kis ország, a 4 milliós lakosságával és a 41 ezer négyzetkilométerével a világ legtekintélyesebb államai közé tartozik? Se természeti kincsekkel, sem más speciális erőkkel nem rendelkezik. 25 kantonjában találunk francia, német, olasz jelleget, csupa hegy és szikla az egész ország – és mégis: amihez Svájc hozzányúl, azt tökéletesen csinálja. Termelésében, igazgatásában, közlekedésében szakembereket termel ki, akiktől a világ legnagyobb és leggazdagabb nemzetei kérnek szakvéleményt.

Mi a titka a csodálatos könnyedségnek és biztonságnak, amellyel Svájc megoldja a problémáit?
Kis nemzet vagyunk, kis nemzetektől kell tanulnunk. De százszorosan tanulnunk kell akkor, amikor a háború és a béke hullámvölgyeiben a problémák áradatával kell megbirkóznunk. Mit csinál Svájc és hogyan csinálja, amikor szinte ugyanilyen problémákkal kell küzdenie?

*

„Kenyeret és munkát!” „Kitartani!” – ennek a két jelszónak a jegyében rendezte meg Svájc az ezévi bázeli Vásárt.
Megrendezte annak ellenére, hogy a háború ezt a kis államot is elzárta a nyersanyagoktól és egyéb gazdasági erőforrásaitól. Az áruk tömkelegét a háborús gazdasági propagandaanyag tarkította. A két jelszó ezerféle változatban jelentkezett. Jellemző Svájcra, hogy a háborús bázeli Vásár nemcsak az áruk bőségével kápráztatta el az embereket, hanem a minőségi teljesítménnyel is. Svájc bebizonyította, hogy érdemes benézni gazdasági életének titkaiba azon az ablakon, amelyet a bázeli Vásár nyitott a szemlélődő számára.

*

A háború előtt 185.600 hektár megművelt területe volt Svájcnak.
Egy agrókémikus, dr. Wahlen – jelenleg a zürichi műegyetem tanára – 1940-ben grandiózus tervet dolgozott ki az élelmiszerellátás, a mezőgazdasági termelés tökéletesítésére. Wahlen 504.000 hektárra akarja emelni a megművelt területet. Ma már 310.000 hektárnál tartanak. Tervében gondoskodott az élelmezési cikkek fokozott termeléséről, a hulladék- és pótanyagok felhasználásáról, valamennyi anygai termelő erő mozgósításáról.

De mi lesz a háború után?
Erre is megszületett az előrelátó terv. Dr. Feisst, a háborús élelmezési hivatal egyik vezetője tervet dolgozott ki, amelyet az ipar és a mezőgazdaság egyaránt jónak talált és elfogadott. Feisst a belső egyensúlyért szállt síkra. A svájci parasztszövetség ugyanis beadvánnyal fordult a szövetségi parlamenthez. Azt mondták ebben: ha a svájci parasztok a háborúban áldozatot hoztak az iparért – elálltak a túlzott árköveteléstől, fokozták a termelést rekompenzáció nélkül stb. –, akkor elvárhatják, hogy a háború után az iparostársadalom elfogadja a parasztságot védő rendszabályokat. Az ipar ugyanis hatalmas fellendülésnek néz elébe, ha elkövetkezik a béke. A svájci ipar tehát meg fogja védeni a háború után az aránylag drága önköltséggel dolgozó svájci mezőgazdaságot a külföldi verseny ellen.

*

A svájci szövetségi minisztérium még 1942 nyarán elhatározta, hogy általános tervet dolgoz ki a háború után egyes gazdasági területeken esetleg mutatkozó munkanélküliség leküzdésére.
Zipfel mérnök készítette el a tervet, előzőleg az egész országot felszólították, hogy valósággal leltározzák az erőforrásokat és a szükségleteket. Zipfel 4 és félmilliárd frank költségre állította be a nagy munkatervet. Ennek a tervnek a legzseniálisabb vonása, hogy elsőbbséget ad a magániparnak: hogy rövid határidőn belül saját eszközeivel biztosítson bőséges munkalehetőséget. Amíg a magángazdaság képes arra, hogy megtermékenyítse a gazdasági életet, a program megvalósítására nem kerülhet sor… – de azért minden eshetőségre készen ott van. Svájc tehát bármikor meg tudja előzni a munkanélküliséget.

*

Svájc ipara a legnagyobb nehézségekkel szemben is a fölényes biztonság és előrelátás bzonyítékát szolgáltatja.
Legnagyobb erőforrása a vízierő, de télen két és fél hónapon keresztül a legszigorúbb megszorításokkal biztosították az ipar és a vasút áramát, a magánháztartás és a közvilágítás rovására. Új, hatalmas erőművek építésével javítják a helyzetet. A megnövekedett szükségletek miatt 100%-kal kellett emelni a fakitermelést. Az a veszély fenyegetett, hogy megbolygatják a svájci erdőállomány törzsét. Ezért szigorú racionalizálást vittek véghez. Faimportjuk nagy termelésük ellenére is jelentős, a háború előtt főleg Németországból, most Magyarországból is visznek be fát.

A szénhiány súlyos problémája a svájci iparnak.
Hosszas kutatás után azonban találtak közepesminőségü szenet, ezt még külön eljárással feljavítják. Az ország három helyén találtak újabban vasat. Érdekes, hogy Svájc a vasérc nagy részét exportálja. Sem a szénről, sem a vasról nem közöl Svájc termelési adatokat és a már nagyrészt pótanyagokkal dolgozó vegyészeti és textiliparának a termelési adatait is igen szűken adja nyilvánosságra.

Svájc árucsereforgalmának a lebonyolítása különleges konstrukció keretében történik.
11 svájci lobogó alatt közlekedő mélytengeri hajójuk van, összesen 60.000 tonna űrtartalommal. Ehhez tartozik kb. 75.000 tonnát kitevő 8 hajó, amely idegen lobogó alatt, de svájci számlára hajózik. A tengerentúlról jövő árut kezdetben Genuában és Marseilleban rakták vasútra, újabban Portóban, vagy Lissabonban rakodnak ki a hajók és onnan teherautókon, Spanyolországon és Dél-Franciaországon keresztül jut el az áru Svájcba.

A svájci előrelátásra jellemző, hogy míg más országokban a háborús közellátást csak jóval a háború kitörése után szervezték meg, Svájc már 1938-ban megállapította a kereteket, megszervezte a hivatalokat, kinevezték a vezetőket és a gazdasági hadsereg lábhoz tett fegyverrel várta az eseményeket. 1939 szeptember 4-én a közgazdasági miniszter mozgósítási parancsára az egész szervezet egyszerre munkába lépett és azóta megszakítás nélkül, kitűnően működik.

Számos cikkre vonatkozóan árkiegyenlítő pénztárakat szerveztek.
A szakmai cégek meghatározott összegeket fizetnek ebbe és a pénztárból egyenlítik ki a belföldi áru hátrányára mutatkozó árkülönbözetet. Svájc megélhetési indexe lassú emelkedést mutat, ez a tartózkodó ügyes pénzügyi politika mellett a teljes és általános racionalizálásnak, a tökéletes árrögzítésnek, meg más intézkedéseknek köszönhető. A lakbéreket Svájc is a háború előtti szinten tartja. Érdekes, hogy a svájci árhivatal a kötött kalkulációs rendszer bevezetésénél a magyarországi eredményeket is nagy mértékben figyelembe vette.

*

Ezek után azon sem csodálkozunk, hogy Svájc felkészült a háború utáni tervek területén is.
A legfőbb kérdés a szociális probléma. Ma e tekintetben két főirányzatot látunk világszerte: az egyik oldalon áll a tervgazdálkodás, a másikon a munkásnak a keresetnélküliség minden esetére szóló biztosítása. Svájc a harmadik utat választotta. A tervgazdálkodástól a svájci gondolkodás idegenkedik. A szabadságot gazdasági vonatkozásban is rendkívül sokra értékeli. Svájc így gondolkodik: a munkásnak nemcsak megélhetést, hanem munkát is kell biztosítani, mert nem lehet megfosztani őt a „munka méltóságától”.

A gazdasági válságokat, a szociális biztosítást úgy szokták megoldani, hogy bizonyos többletjövedelmeket erősen megcsapolnak.
A svájci közgazdászok ezt régi, be nem vált módszerek folytatásának tartják. Svájc olyan megoldási módot keres, amely a gazdasági élet szabadságának fenntartása mellett megoldja az ismert szociális problémákat. Ez a „harmadik út” rendszere, fenntartaná a legteljesebb gazdasági szabadságot, a szociális biztosítás csak azt akarná elhárítani, hogy önhibáján kívül senki kereset vagy ellátás nélkül ne álljon és alapelve, hogy a gazdasági életbe mindaddig nem nyul bele, amíg a termelés és fogyasztás automatikusan szabályozódik, és amíg a gazdasági élet kielégítően foglalkoztatja a munkásokat.

Mivel pedig számolnak a ciklikusan fellépő válságokkal, munkanélküliséggel: elkészítették – mint említettük – a teljesíthető közmunkák leltárát. Ebben a munkaleltárban már figyelembe vették az elvégzendő munka továbbgyűrűződését is. Az útépítéshez szükséges anyag pl. az egyszerű anyagok sorába tartozik, de a magasépítés, a gépüzemi berendezés, a másod-, harmad- és további rangsorú munkák és anyagok erőteljes gyűrűdzését jelenti.

Ennek a gondolatnak a lényege az, hogy ha valamilyen üzemágban zavarok mutatkoznak, munkanélküliség lép fel, akkor nem lehet olyan közmunkákat foganatosítani, amelyek továbbgyűrűzésükben olyan munkákat és anyagokat vennének igénybe, amelyekben nemhogy munkanélküliség nem áll fenn, hanem ellenkezőleg, esetleg munkás- vagy anyaghiány van. A svájciak tehát valamilyen elasztikus megoldásra gondolnak. Főcél, hogy lehetőleg a magángazdaság küszöbölje ki az árak és a költségek egyensúlyban tartásával a válság előállásának a lehetőségét is.

Svájcban már tisztában vannak azzal, hogy az emberek nyomasztó többségének életszükséglete a munka, ha ezen nem kizárólag a fizikai megélhetés lehetőségét, hanem az emberi méltóságot és a társadalmon belül való függetlenséget értjük. A svájci felfogás szerint a munkaerő szabadsága igen fontos és erre valamennyi viszonylatban nagy súlyt vetnek.

*

A magyar-svájci összeköttetés egyik jelentős gazdasági állomása volt az 1931 decemberében megkötött első klíringegyezmény.
Az elgondolás az volt, hogy az áruforgalmat előnyben kell részesíteni a többi fizetési kötelezettséggel szemben. Magyarországnak ezenkívül külön érdeke volt, hogy svájci exportjának fejlesztésével szabad devizákat szerezzen. Így a tárgyalás alapelve volt, hogy Magyarország egy szabadon rendelkezésre álló klíringcsúcsot teremthessen. Ezt azonban már 1932-ben a felére szállították le, majd 1934-ben ismét csökkentették.

Később egyéb egyezmények követték ezt a megállapodást.
Az országrészek hazatérésével az erdélyi és kárpátaljai fa jelentős kiviteli cikkünk lett Svájc felé. Magyarország fontossága megnőtt a svájci piacon, kivitelünk több mint háromnegyed része ugyanis mezőgazdasági természetű. Minthogy Svájc ipari téren még ma is egyike a legszállítóképesebb országoknak Európában s vele való kereskedelmi kapcsolatok fejlesztése a jelen és a jövő szempontjából egyaránt fontos.

A háború utáni magyar-svájci gazdasági kapcsolatok alakulása ma még természetesen nem tekinthető át.
Ha konzerviparunk pl. most úgy tudná magát bevezetni a svájci piacon, hogy pótolja a megakadt tengerentúli s francia szállítmányokat, akkor a háború utáni időre biztos piacot teremthetne magának. Több viszonylatban rendkívüli alkalom kínálkozik kivitelünk fejlesztésére. Itt nyomatékosan fel kell hívni a figyelmet a minőségbeli disztinkcióra, amely Svájcban igen fontos. Ezért nekünk is ügyelni kell minőségi termelésünk állandó fokozására.