Szűcs Sándor könyve - Bolyai Akadémia

Az ethnográfus Szűcs Sándor Győrffy István tanítványa volt, és amint ez a könyve mutatja, a legjobbak közül valók. Aki ismeri Győrffy István Nagykunsági krónikáját, Szűcs Sándor könyvét olvasva önkéntelenül is összehasonlítja vele. Mindkettőben egy táj régi képe és élete elevenedik fel, mégpedig két szomszédos tájé. Veres Péter Falusi krónikája a közeli Balmazújváros történetével foglalkozik. Igy Szűcs Sándor könyve már a harmadik krónika-szabású munka, amely ugyanannak a kisebb tájegységnek régi életét és történetét tárja elénk.

Legelső gondolatunk: vajjon, tud-e ez a harmadik könyv valami újat adni az előbbiek után? A felelet megnyugtató: olyan gazdag és olyan kevéssé ismert még régi népéletünk, hogy változataink bőségét még több könyv sem tudná kimeríteni. Az ilyen krónika alapjában véve történelem, a tájnak és régi embereinek története. És ha van is sok hasonlóság a történetekben, mégtöbb a változatosság és a különbség.

Szűcs Sándor könyvében a régi Sárrét mocsaras, náderdői, laponyagos világa jelenik meg előttünk a benne élő emberekkel, a szilaj pásztorokkal, rétes emberekkel, pákászokkal, javasokkal, táltosokkal; nádi betyárokkal, pandúrokkal. De még a pásztorok sem egyformák, más-más jellem a gulyás, a kondás, a juhász. A nép száján máig is dicsőítve élnek a „híresek”, a „farkasküldők”, félve tisztelt javasok, táltosok, akik közül legnagyobb hírnévre a ravasz, ügyes Csuba Ferenc jutott. A pásztorkodásnak, a halászatnak, a madarászatnak, a farkasvadászatnak, réti méhészkedésnek, vizi fuvarozásnak nagyon sokféle fortélya volt, amit nem ismertek és nem gyakoroltak még a szomszédos Nagykunságon sem.

Az ilyenszerű krónikának megvan az a lehetősége, hogy tudományossága mellett szépirodalmi munka is legyen. Szűcs Sándor könyve mögött is alapos levéltári kutatás és szorgalmas néprajzi gyűjtőmunka van. Sok történeti és néprajzi természetű értékes adalékot tudunk meg belőle; a Sárrét régi képe és élete szinte a maga valójában megjelenik előttünk. Hiszen ez csak az avatatlan szemek elől tűnt el, a régi öregek emlékezetében máig is elevenen él.

A könyv olvasásakor ezeknek a régi időkről emlékezgető öregeknek a beszélgetéseit véljük hallani; a villanásszerű rövid mondatok és félmondatok mögött ott érezzük az élőbeszéd megelevenítő gesztusait, a magyar észjárás sajátos csapongását. Éppen ennek a stílusnak megteremtése Szűcs Sándor legnagyobb érdeme, amely által könyvét pompás ízű olvasmánnyá teszi, és a régi Sárrét letűnt világát megjelentően tudja elénk tárni.
Banó István