Színházi bemutatók

1942 | Október

A kis tanítónőt, mikor megy az állását elfoglalni, útközben utolérni a zivatar és bekergeti egy gazdag úri házba, ahol rossz erkölcsökben és ebből következőleg boldogtalanul élnek az emberek. Mit csinál ilyenkor egy kis falusi tanítónő? Természetesen olvasókönyvet ad s kezünkbe és tudomásunkra hoz néhány ősi és nem biztosan érvényes közhelyet (ki korán kel stb.) és ettől a rosszerkölcsűekből jóerkölcsűek, a boldogtalanokból boldogok lesznek.

Barabás Pál, Az eltévedt angyalok című vígjáték szerzője, azt kívánta tőlünk, akik az Új Magyar Színház nézőterén összegyülekeztünk, hogy ezt a mesét elhigyjük. Bizonyára el is hinnök, ha a szerző ezt lehetővé tette volna. Mi, a színházi nézőközönség, ugyanis korlátlanul hiszékenyek vagyunk, elhiszünk mindent, amit egy szerző és a színészek el akarnak velünk hitetni; de csak bizonyos feltételek alatt.

Ezek között az első és legfőbb az, hogy a szerző olyan tulajdonságokkal ruházza fel az alakjait, amelyeknél fogva mindaz, amit csinálnak és ami velünk történik, hitelesnek tűnik fel. De hát mi olyan tulajdonságai vannak a Barnabás tanítónőjének, amelyekkel ilyen meggyőző erőt tud adni szavainak? S a nagy baj itt van: a derék tanítónőnek nincsenek ilyen tulajdonságai: szín és jellem nélküli színpadi fantom, nem árad belőle semmi és nem szuggerál semmit. Barabás tehát túlbecsülte hiszékenységünket, de a saját jellemformáló erejét is.

Elhittünk mi már csodálatos, hihetetlen dolgokat, de azokat költő hitette el velünk, olyan valaki, aki tudja az elhitető varázsigéket. Éppen ezeket a varázsigéket nem tudta a darab szerzője kimondani. Olyan, mint a népmesében az az ember, aki elfelejtette azt a három szót, melyekre a bűvös kastély kapuja kinyílik. Igy aztán csukva marad a kapu, a darabnak nem érezzük értelmét s únjuk az előadást, pedig a tanítónő szerepét Bulla Elma játssza, akit kitűnő színésznőnek tartunk s akinek szívesen elhisszük minden szavát. De csak ha alkalma van játszani.

Szerepe azonban erre nem ad neki semminémű alkalmat - nincsen jelleme, tehát nem lehet jól játszania: A színház lelkiismeretét súlyos bűn terheli - ilyen lehetetlen szerepekkel le lehet járatni a legjobb színésznőt is. Mi pedig tisztünknek tartjuk megvédeni a jó művészeket a színház-vezetők balfogásai ellen s nem hagyhatjuk szó nélkül, amit az Új Magyar Színházban csekélyszámú jó drámai színésznőnk egyik legjobbikával csináltak. Ilyen bosszús elégedetlenséggel már rég nem távoztunk színházból.

Henri Laveden Ambrus Zoltán egyik kedvence volt a francia vígjátékírók között. Megvoltak benne a társalkodó vígjátékíró összes jótulajdonságai, ha nem soroljuk ezek közé a költő szárnyalását és a gondolkodó mélységet. Darabjai közül a Sire annak idején, mikor a Nemzeti Színházban színre került nagyon jónak, szellemesnek és mulatságosnak tetszett s különösen kitűnő főszerepét élveztük Ódry Árpád előadásában. Most Felség címmel láttuk viszont, erősen átdolgozva s az átdolgozásért az eddig ismeretlen nevű Sagody József felelős. Az átdolgozó darabnak különösen a második felét alakította át lényegesen: a bohózat határszélére juttatta, sőt ezt a határt túl is lépte.

Lehet azon vitatkozni, hogy erre joga volt-e, ebbe a vitába nem akarunk beleelegyedni, csak azt állapítjuk meg, hogy egy nemzeti színháznak aligha tartozik az ilyesmi a hivatási körébe:. Viszont enyhítő körülménynek számítjuk, hogy Uray Tivadar kitűnő, szerepet kapott az előadásban s ezt olyan színészi bravúrral, annyi csillogó ötlettel és humorral játssza, amilyet tőle sem mindig láttunk. Az ő játéka magával ragadja az egész előadást, amelynek az az érdekessége is megvan, hogy Makay Margit egy zsémbes öreg hercegnőt játszik benne - alig tudtuk elhinni, hogy csakugyan ő az.
A darabbal kapcsolatban egy másik izgalom is játszódott le.

Az átdolgozó plágium-vádat kapott a nyakába, mert a színlap szerint ő „írta” a darabot. Lavedan ötlete után és a szöveg jókora részében szó szerint vagy majdnem szószerint, felhasználta Szász Zoltán régebbi fordítását. Nem vesszük túlszigorúan ezt a kétségtelen hibát, amelyet azóta a színlap nagyjában korrigált. Nem hisszük, hogy ebből precedens lehessen; akik azonban súlyosan terhére rótták az átdolgozónak, azokat sem lehet kárhoztatni - legalább ezután jobban fog Ságody József vigyázni. Reméljük, hogy a fogalmak mai összezavarodása nem fog ezután sem kiterjedni az irodalmi morálra. Az ilyen kérdésekben nem lehetünk elég kényesek és nem fogadhatunk el kétértelműséget. Ezt, reméljük, most megtanulta a jelen per vádlottja.

Odakünn az utcán puskalövések, gépfegyverek kattogása, a magyarok megszállják a szerb falut, katonák hatolnak be fegyverrel, rohamsisakkal a gazdag szerb család lakásába. Nyomukban a magyar tartalékos főhadnagy, a polgári életben ügyvéd, országgyűlési képviselő. Pár perc múlva kilép a színre a ház asszonya, szép fiatal szerb nő. Aki csak valamennyire tud a modern színpadi gondolkodás szerint kombinálni, már tudja: itt baj van, a főhadnagy és a szerb hölgy között szerelem fog fellángolni. Tudja azt is, - elvégre s néző ma él, a mai levegőben -, hogy ebben a szerelemben komoly komplikációkat fog előidézni az a tény, hogy a férfi magyar, a nő pedig szerb.

Ez az előérzés beválik. Vándor Kálmán darabjának, Az idegen asszony-nak kiinduló pontja az emberek magánéletébe behatoló faji kérdés. Az aggodalom, melyet most érzünk, szerencsére alaptalannak bizonyul; a dologból nem lesz politikai dráma, a szereplők sorsa magánéletükön fordul meg, ami politikum van a darabban, az csak másodsorban maradó motívum. A szerelem bekövetkezik és magával hozza konfliktust: a főhadnagynak felesége van most és most érettségizett fia. A konfliktus tehát kettős. A feleség érzi, hogy férje elidegenedik tőle, szenved, és szenvedése elől munkába menekül, tehetséges iparművész, egy tervező vállalatba jár dolgozni.

A fiú pedig félremagyarázza anyja életmódját, féltékeny rá, azzal gyanúsítja, hogy egészen más okból jár az irodába, viszonya van annak tulajdonosával. Izgalmas jelenetek robbannak ki ebből a bonyolult helyzetből, amelyet az is bonyolít, hogy a szerb nő környezete, különösen az anyja rossz szemmel nézi a magyar férfival való barátkozást. Végül is a faji érzés dönt az asszonyban, egy nagy lelki megrendülés alatt - anyját és gyermekét megölik a saját fajtájabeliek - magába száll, rájön, hogy a fajánál kell maradnia, nem találhatja meg élete értelmét egy idegen férfiban. Fájdalmasan lemond szerelméről.

Lehetetlen nem gondolni, amíg a nézőtéren ülünk. Hunyady Sándorra és a Feketeszárú cseresznyé-re. A darab mellett, mint egy halk kísérőzene, halkan a fülűnkben cseng az elhunyt író kellemes, meleg hangja, emberséges, az emberi dolgokat megértő és megértő szelleme. Tehertétele ez Vándor darabjának, olyan tehertétele, amelyet nem érdemel meg, s amelyet talán igazságtalanság emlegetni, mert nincs itt szó hatásról, az eredetiség fogyatékáról, csak bizonyos hasonlóságáról a témának. Vándor darabjának egész szövése, hangja, a szelleme más, hasonló csak az, hogy nála is magyar férfiról és szerb nőről van szó. Vándor darabja örvendetesen válik ki a szokásos átlagból. Elismerésre méltó írói szellemmel van elgondolva és megalkotva, az írónak íróhoz illő a törekvése.

Nagyjában el is éri célját, sikerült kifejezni azt; amit akart. Nagyon gondos munkát végzett, a cselekvény némely elemeiben túl van ugyan komplikálva, de van benne logikai következetesség, a vonala törés nélkül halad mindvégig. Feltünően gondos a szerkezete, az író erős kézzel tartja össze a mondanivalóját, - olyan ez a szerkezet, mint az abroncs a hordón, nem engedi széjjelesni a dongákat. Az alakjai néha kissé szétfolyók, de két alak, az öregasszony és a fiatal fiú, erősen van megragadva, éles körvonalakkal. A színházból kijövet az az érzésünk, hogy intelligens, jó társaságban töltöttük időnket.

Az előadás annyira-amennyire jó-váteszi, amit az Új Magyar Színház előző ujdonságával vétett. Gondosan van kidolgozva. Juhász József most mutatkozik be mint rendező, derék munkája ígéret arra, hogy jó rendezővel lett gazdagabb színházi életünk. A szereposztás is arra vall, hogy a színház megtette, amit a darab érdekében megtehetett. A két főszerepet Lázár Mária és Hajmássy Miklós játssza. Lázár Mária különösen a szerelmi jelenetekben jó; csábítóan szép és megérezteti a szerb nő temperamentumának forróságát.

Az utolsó felvonás jeleneteiben kevésbbé érezzük az átélés közvetlenségét, a művésznő játéka kissé figyelmeztet arra, hogy amit látunk, az mégis csak színház. Hajmássy nem ad olyat, amit már nem láttunk volna tőle, a szokásos eszközeit használja, a rutinja kifogástalan. Vizváry Mariskának csak egy jelenete van, abban is alig néhány szava, de csaknem monumentális alakot csinál ez öreg szerb asszony alakjából. A többi szereplők közül Halász Géza válik ki. Egészen fiatal még, de már majdnem kész színész, a lázadó fiút igaznak érződő hangokkal játssza meg. Reméljük, kiváló drámai színész lesz belőle.

A híres nevezetes Potemkin herceget, akinek nevéhez mint élete legnagyobb eredménye egy szállóige fűződik, már láttuk egyszer magyar színpadon, Bernard Shaw Nagy Katalinjában, a Vígszínházban. Akkor bárdolatlan, öklendező, köpködő, részeg barom volt s nem igen lehetett tudni, mit szerethet rajta egy olyan ragyogó nő, mint Katalin cárnő.

Most egészen másnak láttuk, az új találkozáskor, melyet Felkai Ferenc rendezett a Madách-színházban. Itt lelkes idealista, majdnem költő, aki ábrándok felhői között él, tele van a francia enciklopédisták eszméivel, szíve az orosz jobbágyokért dobog, fel akarja őket szabadítani. Oroszországot fel szeretné virágoztatni kultúrában, gazdaságban, de tervét elbuktatja az udvari reakció intrikája. Katalin cárnőhöz mély és forró szerelem fűzi, - szóval a legideálisabb ember, akit csak színpadra lehet vinni.

Halálát egy véletlen okozza, egy hajókiránduláson meghül és rövid szenvedés után jobblétre szenderül. Sorsa nagyon laza összefüggésben van jellemével s ezért nem is nagyon érdekes. Felkai Ferenc nem tudott belőle drámai figurát csinálni, nem tudta izgalmas konfliktusba beállítani, - a darab jobban hasonlít egy lexikon-cikkhez, mint egy drámához. Egy jó jelenetet mégis csinált, Potemkin csókolózó, turbékoló, civakodó, szerelmes duettjét a cárnővel. Ezt Sennyey Vera és Greguss Zoltán szépen, kedvesen játsszák, több játszanivalót nem ad a szerző, sem nekik, sem a többi szereplőknek.

Néha már arra gondoltunk a színházainkban látott új francia darabok után, hogy a francia dráma kiapadóban van, nem tud már a szerelmi bonyodalmakra új variációkat találni, a hagyományos színpadi technika már automatikusan működik, egyéni vonások nélkül. De időnkint jön egy új szerző ránkcáfol, hoz valami újat és jót s a műfaj bebizonyítja, hogy még van benne életerő. Edouard Bourdel a maiak között a legjobbak egyike. Mindig tud találni új és érdekes lelki problémát, nemcsak szellemesen, hanem elmélyedten is tudja tárgyalni, újszerű helyzetekkel, lírai hévvel, az emberi lélekkimeríthetetlen gazdagságának gondos kiaknázásával.

Teljesen színpadszerűen gondolkodik, kisujjában van az a különleges logika, amely a színpadon érvényes, darabjai, köztük az Esküvő, melyet most mutatott be a Vígszínház, tele vannak villamos árammal, a cselekvény olyan, mint egy nagyfeszültségű árammal telített vezeték s a feszültség egy pillanatra sem szakad meg. Igy azután a színészek is nagy sikert tudnak aratni; a szerepek kitűnőek, jól játszhatók, csak tehetséges színészek kellenek hozzájuk. A francia társadalmi kultúra ízes gyümölcse az ilyen színdarab.

Az Esküvő középpontjában egy leány van, akinek lábait megbénította egy nagy betegség. A probléma: a szűz, aki nem alkalmas a szerelemre, pedig forró erotikával van tele, gondolatait teljesen betölti a szerelem. Tudja, hogy az ő még egészséges korában támadt szerelme Pierre iránt reménytelen, tehát izgatott érdeklődéssel figyeli mások szerelmi dolgait, beavatkozik a szerelmesek sorsába, ráveszi unokahúgát, hogy menjen hozzá egy férfihoz, akit nem is szeret. Nem szándékosan és nem rosszindulatból, de tudat alatti féltékenység ösztönéből avatkozik be s tönkre teszi Pierre reményeit.

Ez az Adrienne forró, túlfűtött jelenség, végzetes sorsa tele van komplikációkkal, magas hőfokú lelki élete átforrósítja az egész cselekvényt, észrevétlenül a magáéhoz melegíti a többi szereplők szerelmi életét is. Gazdag és szerencsés írói lelemény ez az alak, olyan szerep, amely öröme minden jó drámai színésznőnek. Bulla Elma legjobb szerepeinek egyikét kapja benne. Láthatólag élvezi is a szerepet, teljes ambícióval játszik. Kevés mozgásra van alkalma, csak ül a kerekes székében, de mégis mindig tele van vele a színpad. Beszéde finom árnyalatokat tud tökéletesen éreztetni, belevilágít az alak lelkébe.

Ilyen kevés eszközzel ilyen sokat ritkán tud kifejezni színész. Öröm nekünk is, a közönségnek is, hogy ez a pompás művésznő hosszú idő után újra alkalmat kapott, hogy megmutassa képességeinek teljességét. Mintha az ő játéka lelkesítené a többi szereplőket is, mind kedvvel, szerepükbe teljesen belehelyezkedve játszanak. Fényes Alice is végre megtalálta magát, frissen, tele temperamentummal játssza meg szerepét, értelmet ad annak a szeretetnek, mely az alakot mindenki részéről körülveszi. A darab és az előadás a legjobb, amit ma magyar színházban látni lehet. Illés Endre fordítása egyenrangú tényezője a sikernek.
Schöpflin Aladár