Édesapám harminc évvel ezelőtt kirándult egyszer Lányfaluba és ott beleszeretett egy csodálatos, terebélyes vén diófába. Két nap alatt megvette kertestől. Azóta lányfalu volt életének kedves kerete. Az év nagy részét mindig kint töltöttük, az utolsó években állandóan kint lakott, kertészetet rendezett be, lovat, malacot, csirkéket tartott és családjába szeretetébe fogadta minden kerteszét és munkását, aki a kertjébe vágta az ásóját.

Lányfalu-csöndjében írta majdnem minden regényét, novelláját, színdarabját. Kitárt ablakán a hajnali madárfütty belecsendült írógépe kattogásába. Büszke volt rá, hogy több, mint harminc éve mindent írógépen írt. Nagy, erős gépe van, csak az bírta ki indulatát, ami átforrósította munka közben. A könnyű gépeket napok alatt szétverte.

Fiatalon is korán kelt, de később már sokszor háromkor és az öt óra soha nem találta ágyban. Mikor még alszik az egész világ, csönd van a házban, akkor szeretett legjobban a gépével beszélgetni. Mire mi felkeltünk, már túl volt az első munkán. Az unokái betörtek hozzá és ő frissen, nevetve ugrott fel az asztal mellől; ölbeszedte őket és úgy ment ki velük a verandára reggelizni, mint egy rakott almafa.
Szerette, ha tele van a ház, családdal, barátokkal. Régi nyarakon huszan is voltunk együtt, de abból legalább öt, hat gyerek. A maga és a testvérei gyerekei, aztán az unokák.

Reggeli után végigjárta a kertet, beszélgetett a kertésszel, munkásokkal - mindig jóbeszédű alkalmazottakat választott. A kutyák és a gyerekek ugrálva szaladtak körülötte. Aztán visszament a gépe mellé és írt tovább. Tizenegykor a gyerekek zavarták fel újra, cukorszünet következett. Egyet a nyakába ültetett, kettőt kézenfogott és meglátogatták a lovat, malacot, csirkéket. A gyerekek beleásták magukat a homokba, ő pedig lefeküdt a napra egy nyugágyba, s aludt a tűző forróságban, hogy rossz volt nézni. Soha nem félt a naptól, nem volt melege és nem fázott a leghidegebb télben sem.

Délben jó étvággyal evett, de csak parasztos, egyszerű ételeket. Húst nagyon ritkán kóstolt meg, legfeljebb szalonnát, sonkát, disznótort, birkapörköltet. Azt igen, puliszkával, köleskásával, azt nagyon szerette. De állandó tápláléka két-három tányér leves és főzelék volt. Meg a főttészta, jó sósan. Mindenkinek mintha adott, nem kért semmit, csak „kérek egy pohár vizet kérés nélkül” – mondta - , nem tudjátok, hogy tésztához kenyér kell, kávéhoz pedig víz?” Akkor aztán szaladtunk, de senkinek nem fért a fejébe, hogy lehet ennyi kenyeret, vizet és sót enni.

Ebéd után előbb leült a veranda forró lépcsőjére, átnézte az ujságokat, a postát, aztán megint aludt egy keveset a tűző napon. Majd hírtelen felugrott és szinte futva ment a dolgozószobába írni. Szobájában egy csomó asztal áll, s mind rakva olyan könyvekkel, amikre éppen szüksége volt. Ha történelmi regényen dolgozott, mint most a Rózsa Sándoron, szerette, hogy minden adat a szobában legyen. Írószobája fala körül van építve könyvállvánnyal, s a könyvtárának háromnegyed része történelmet, irodalomtörténetet őriz.