Sok szó esik újabban a kaukázusi petróleumvidékről, amely a világ egyik leggazdagabb petróleumlelőhelye.
Kevesen tudják, hogy ez a terület viszonylag még az északamerikai olajföldeket is felülmulja produktivitás terén. A kaukázusi olajterületek közül is a leggazdagabb Baku, amely egymagában az összes termelés 73%-át szolgáltatja, Groznyval és Maikoppal együtt pedig a termelés 90%-át.

Érdekes összehasonlítani ennek a területnek a hozadékképességét az USA termelésével.
1936-ban az USA mintegy 150 millió tonna kőolajat termelt, kereken 350.000 szondával. A közepes kúthozadék így 429 tonnát tett ki. A kaukázusi olajvidéken ugyanekkor 27.4 millió tonnát termeltek, 7600 szondából, ez kutankint átlag 3591 tonnát jelent. Egyedül Bakuban 1941-ig 27 millió tonnára sikerült felfokozni a termelést, szemben az 1913. évi 7627 tonnával. A földgáztermék is igen jelentős volt 1941-ben, 4.1 millió tonna. A kutak átlagos mélysége ezer méter. Fel kell azonban tételeznünk, hogy még 2000 méter mélységben is jelentős mennyiségű kőolaj található.

A kaukázusi kőolajtermelést már a mult század második felében megkezdték.
Bakuban 1869-ben kezdték meg az első kút fúrását és 1871-ben fejezték be. A petróleumtermelés állami monopólium volt, de eredménytelensége folytán koncessziókba adták ki. A külföldi tőke segítségével azután hatalmas lendületet vett a termelés, 1914-ben 399 millió rubel befektetett tőkéből 253 millió külföldi tőke volt. Ennek 68%-a angol, 20%-a francia, 7%-a német, 4%-a holland és 3%-a belga tőke. A legjelentősebb olajérdekeltség a Nobel-csoport volt, amely később az orosz-francia-angol Russian General Oil Corporation-nal egyesült. Jelentős vállalat volt a ma is jól ismert Royal Dutch, rajtuk kívül az első világháború kitörésekor csak Bakuban mintegy 200 különböző társaság versenyzett egymással.

A bolsevista forradalom azután köztulajdonba vette az olajipart, majd ez a terület elszakadt: Asserbeidzsan önálló állam lett. 1920-ban újra orosz kézre került Baku és az olajiparból az oroszok – a külföld tiltakozása ellenére – teljesen kikapcsolták a külföldi tőkét. Moszkvában olajiparközpontot létesítettek, mely az olajvidéket kerületekre osztotta fel és állami vezetés alatt álló trösztöket létesített.

Baku leggazdagabb olajterületének olajgazdagságát négyzetméterenként 75 tonnára becsülik, míg az USA leggazdagabb vidéke, Kelet-Texas négyzetméterenként csupán 4 tonna olajat hoz. Az orosz olajtermelés 1924 óta állandóan növekszik. 1924-ben 6 millió tonnát, 1927-ben 10.3 millió tonnát, 1930-ban már 22.8 millió tonnát és – mint a Neue Züricher Zeitung közli – 1941-ben már 36 millió tonnát termeltek. Az orosz finomítóüzemek száma az első világháború óta 28-ról 161-re emelkedett. Kapacitásuk együttesen 53 millió tonnát tesz ki. A benzintermelés 1930-36 között 1.9-3.9 millió tonnára emelkedett, ami a feldolgozott nyersolaj 15.6%-át jelenti. A finomítóüzemek teljes kapacitásának 89 százaléka a kaukázusi olajvidékre esik.

A kaukázusi petróleumnak csak egy részét vezetik olajvezetéken finomítóüzemekhez vagy a Fekete-tenger kikötőihez.
1936-ban az összes olajvezetékek hossza 5907 km volt, szállítási kapacitásuk 15.78 millió tonnát tett ki. Baku és Grozny párhuzamos olajvezetékkel Batum és Tunpse fekete-tengeri kikötőkkel van összekötve.

A grozny-tuapsei vonalról észak felé elágazás vezet a Donec-medencébe, Rosztov érintésével.
Az olajvezeték keresztmetszete 8-12 m. 1936-ban mintegy 10.000 km új olajvezeték épitési tervét dolgozták ki és az építésüket részben meg is kezdték. Az építkezés eddigi eredményei azonban ismeretlenek. A tervezett vonalakból 3780 km jutna a Kaukázusra, 1700 km Közép-Ázsiára, 4365 km az Ural-vidékre és Kelet-Szibériára, 680 km Ukrajnára, a többi valószínűleg a Volga-vidékre. Sok olajat szállítanak vasúton is, minthogy a széles nyomtávú orosz vasutakhoz könnyű olyan ciszternákat építeni, amelyek ürtartalma nagyobb az európai nyomtávú vasutakhoz építhető ciszternákénál. 1939-ben az olajtermelés csaknem 42%-át vasúton szállították, 35%-át hajón és csupán 23.3 %-át csővezetéken. A petróleum flotta 1933-ban 33 darab ciszterna hajóból állott, mintegy 200.000 tonna ürtartalma. Ehhez járult még a folyami tankok mintegy 160.000 tonna ürtartalma.

A hatalmas termelés ellenére a petróleum-export igen csekély volt a szovjet uralom idején.
A legnagyobb exportot 1932-ben bonyolították le, amikor a 26.1 millió tonna termésből 6.1 millió tonnát exportáltak. Azóta a kivitel állandóan csökken, 1940-ben már csak 800.000 tonnát szállítottak ki. Hasonló mértékben csökkent a benzinkivitel is: ez 1932. évi 2 millió tonnáról 1940. évig 200.000 tonnára csökkent.

Szovjetoroszország „második” petróleum bázisáról, a 3000 km. hosszú, a Jeges-tengertől az Uralon keresztül a Káspi-tenger északi partjáig terjedő olajvidékről nem rendelkezünk pontos adatokkal. Igen kevéssé valószínű azonban, hogy a gazdag kaukázusi olajvidék elvesztéséért – bármilyen felfokozott termelés mellett is – kárpótolni tudná Szovjetoroszországot.