A VILÁG LEGFONTOSABB ÁRUCIKKE

Harvey Firestone, az amerikai gumiipari szövetség egykori elnöke mondotta volt, még az első világháború idején, egy lakomán elhangzott beszédében, hogy a gumi a világ legfontosabb árucikke. Firestone maga is gumigyáros, az ő neve alatt működik a világ egyik legnagyobb abroncsgyára s így kétségtelenül „hazabeszélt”, mint ahogy jó-pestiesen mondani szokás. De ha valamelyest túlzott is ezzel a kijelentésével, azért sok igazság van benne.

Hiszen nézzünk csak körül, a háborús Európában, mi történik most? Ritkítják a gépkocsik forgalmát, ezer korlát és megszorítás alá vetik az autóközlekedést. A legtöbb európai nagyváros utcái még fényes délben is szinte kihaltak, vagy csak régimódi konflisok, lovaskocsik, társzekerek döcögnek rajtuk. Miért? Mert nincs gumi. Az illetékes hatóságok a rendeletek tömegével korlátozzák a gumiáruk forgalmát, kereskedelmét. Miért? Mert kell a gumi máshoz. A hadviseléshez.

A háború alapja, pénzen, vason és kőolajon kívül, elsősorban: gumi. Gumi nélkül nincs autó, de még páncélos harckocsi sem, mert annak szerkezetében is nélkülözhetetlen a gumi. Mint ahogy nélkülözhetetlen a repülőgépek kerekeihez, különböző gumi-csővezetékekhez, az autó- és repülőmotorok villamos alkatrészeinek szigeteléséhez, gumikabátokhoz és kesztyűkhöz, meg számtalan más felszerelési tárgyhoz, amely nélkül hadsereget eredményesen mozgani nem lehet.

A békés polgári élet azonban éppen így rászorul lépten-nyomon a gumira. Nemcsak, mert nélküle nincs autó, autóbusz, kerékpár. De nincs villamos ipar sem, telefon és kábel, mert a kábelek szigetelése is gumi. Esős időben vízhatlan gumikabátban, gumi-sárcipőben megyünk ki az utcára. A sebész gumikesztyűben dolgozik, a gyógyszerész gumidugókkal zárja el üvegeit, a vegyész gumicsövekkel köti össze kísérletező edényeit; a búvár és a sztratoszféra-repülő gumiruhát ölt.

Ez az anyag úgyszólván a bölcsőtől a sírig kíséri az ember életét. Hiszen még a csecsemő is gumiszopókát szív, gumiszivaccsal mosdatják és gumialátéten fekszik. A fogátvesztett aggastyán keménygumiból való műfogsort visel, gumi-gyűrűt, gumi-melegítőpárnát használ. S mindezeken kívül, a rágógumitól a törlőgumiig és a rendőrök gumibotjáig, a mindennapi élet hány fontos tartozéka készül ebből a nyersanyagból! Illő ezért, éppen a mai gumihiányos világban, néhány szóval megbeszélnünk, honnan is kerül hozzánk és hogyan készül „a világ legfontosabb árucikke”?

A gumi szülőföldje

Aki a gumit csak úgy ismeri, mint valami fehéres, szürke vagy fekete, hajlékony, rugalmas anyagot, bizonyára csodálkoznék, ha abban az alakban pillantaná meg, ahogy a kaucsuktermő növény meghasított testéből kicsordul. Fehér, tejszerű nedv akkor, kaucsuktejnek vagy latexnek hívják és semmi sem árulja el, hogy belőle készül abroncsaink és sárcipőink anyaga. Sokféle növény van, amelyből ilyen nedv csorog, ha megmetszik a szárát. Nálunk is élnek ilyenek: a kutyatej- és a salátafélekhez tartoznak.

De nem adnak olyan sok és jóminőségű kaucsuktejet, mint a forró égöv növényei. Közülük is legértékesebb a kaucsukfa, tudományos nevén Hevea brasiliensis. Neve elárulja, hogy Brazília a hazája. De ma már az egész keletindiai sziget világon, Malakka-félszigeten, Ceylon, Szumátra, Jáva, Borneo szigetén, Indokínában, Sziámban, a Fülöp-szigeteken, Madagaszkárban. Afrikában is hatalmas kaucsukfa-ültetvények virulnak.

A Hevea-fa felettébb kényes teremtmény. Meleg-nedves éghajlatot, áradmányos területeket kíván. Ilyen helyek pedig csak a forró égöv alatt találhatók. Ismerünk kevésbbé igényes kaucsuknövényeket, mint amilyen a Mannihot-fa s egyes liánfélék (kúszónövények), amelyek az afrikai őserdők fáira tekerőznek és elérik a 300 méteres hosszúságot. De valamennyinek igazi életterülete a trópusok világa. A mi éghajlatunk alatt nem élnek meg. Márpedig a háború közlekedési nehézségei elrekesztik előlünk ezeket a vidékeket. Nem számíthatunk tehát természetes gumiutánpótlásra. Ezért kell a meglévő készletekkel takarékoskodnunk.

„Megfejik” a kaucsukfát

Egy kaucsukültetvény valóban nagyszerű látvány. Mintha hatalmas őserdőben járna az ember. Olyan őserdőben persze, amelyet emberi kéz ültetett és sok millió pengőt ér. A hatalmas fákon itt-ott furcsa jeleket lát avatatlan szem. Mintha túristák jelzése lenne, figyelmeztető vagy útbaigazító bevágások a fa törzsén. Csak a közelebbi szemle fedi fel a bevágások igazi célját. Különösen, ha a fa tövében ott látunk egy barna- vagy feketebőrű bennszülöttet, a telep egyik munkását guggolni, amint éppen „feji” a fát.

Különös alakú kést szorongat a kezében: ezzel szakszerűen hosszú vágásokat ejt a fa kérgén. A vágások egyszerre csak megtelnek fehér nedvvel, mely lassan kezd lefelé folyni. Ott azután üvegből, aliuminiumból vagy égetett agyagból való edényekben, csészékben fogják fel. A lehasított fakérget is összegyűjtik, mert ez is tartalmaz kaucsuktejet. Kisebb ültetvényeken, edény helyett egyszerűen a fa tövébe ásott gödörbe csorgatják a nedvet, vagy pedig a bennszülött a karjára csepegteti. Ott a test melegétől megkeményszik és csíkokban szedhető le.

A „fejés” a fának nagy veszteséget jelent, ezért csak kíméletesen végezhető. A Heveát például nem szabad 12-15 esztendős kora előtt megcsapolni. Akkor is csupán minden második évben és csak, ha már jól megerősödött, csapolják meg rendszeresen, minden esztendőben. Egy-egy fa kezdetben nem ad évente fél kiló kaucsuknál többet, de később már több kilót is termel.

A gumi útja az őserdőből a gyárba

A kaucsuknedvet úgy, ahogy a fából kikerül, persze még nem lehet semmire sem használni. A csészék tartalmát ezért nagyobb vödrökbe ürítik, vékony rétegben lapos edényekbe öntik és meleg füstön szárítják. Ha megkeményedett, friss kaucsuk-tejréteget öntenek rá, ezt is beszárítják s így folytatják, amíg csak kellő vastagságú kaucsuklapokat nem kapnak. Ugy is el szoktak járni, hogy nagy kádba öntik össze az ültetvényről begyűjtött tejnedvet, felhígítják vízzel, ecetsavat öntenek hozzá, mire megolvad.

Aztán 24 óráig hagyják keményedni; akkor az egész tömeget szeletekre vágják és mángorlógép hengerei között hosszú szalagokká vagy széles, lapos, kendőszerű lemezekké sajtolják. Ezeket a gumikendőket kifeszített kötelekre aggatják szárítani, mint ahogy nálunk a háziasszonyok a fehérneműt.8-12 napig tart a szárítás; ezután tisztaságuk, színük szerint osztályozzák, ládákba csomagolják és a kikötőbe szállítják, ahol hajóra kerül a gumi és megy az európai vagy az amerikai gumigyárba.

A ragadós gumikabát históriája

A gumi, ebben az állapotában még mindég használhatatlan. Jól megjárná az a gyáros vagy kereskedő, aki az ültetvényről érkezett nyersgumianyagból készítené például kabátjait! Mint ahogy megjárta a mult században Mac Iniosh angol gyáros, aki először hozta forgalomba a róla elnevezett vízhatlan gumikabátokat. Ugy készítette őket, hogy a szövetet híg kaucsukoldatba mártotta. Csakhogy ezeknek a kabátoknak az a nagy hátrányuk volt, hogy hidegben keménnyé merevedtek és bádogpáncélként ültek viselőjükön.

Nyáron viszont nemcsak hogy megpuhultak a melegtől, hanem valósággal megolvadtak, szétfolytak s közben kibírhatatlan szagot árasztottak. Megesett,a hogy két jóbarát egy ízben ilyen vízhatlan gumikabátban találkozott egymással; kart karba öltve sétáltak és amikor aztán el akartak válni, rémülten vették észre, hogy összeragadt a felöltőjük. Az enyhe idő annyira megpuhította a kabátok gumiját, hogy úgy egymásnak tapadtak, mint holmi két, összeszorított légypapíroscsík.

Ma szerencsére már nem fordulhat elő efféle baleset, mert a gumi, akármit készítenek is belőle, minden időjárásban és minden körülmények között megőrzi rugalmasságát és egyéb tulajdonságait. Ezt elsősorban annak köszönheti, hogy vulkanizálják. Igy hívják azt az eljárást, amikor a megtisztított nyersgumihoz kénport vagy különböző kénvegyületeket kevernek, vagy pedig olvasztott kénbe mártják. A valóságban persze sokkal bonyolultabb művelet ez és minden gumigyárnak legféltettebb üzleti titka, mert valamennyinek megvan a maga különleges fogása, módszere, amivel gyártmányait jobbá, rugalmasabbá tudja tenni.

A vulkanizáláson kívül még különböző nyujtó- és töltőanyagokat is adnak a gumihoz, festik és számos egyéb kezelésnek vetik alá, aszerint, hogy mi készül belőle: gépkocsiabroncs, sárcipő, labda, öltöny vagy másfajta árucikk. Egész sor gyártási eljáráson megy keresztül az ültetvények terméke, amíg azzá a pompás, rugalmas, tartós gumivá válik, aminőnek a mindennapi életből ismerjük. És ami nélkül manapság már nemcsak a békét, hanem a háborút sem lehet elképzelni!