Budapest, március 1.
A mininszterelnök mindenekelött a magyar értelmiségi ifjuság hivatatását fejtegette. Hangoztatta, hogy annál a kérdésnél, mi legyen az ifjuság hivatása, még fontosabb az a probléma, hogy milyen hivatást vállaló ifjuságnak lehet építőszerepe a nemzet életében. Az ifjuság az örökké megujuló nemzet. S ezért valamiképpen benne testesül meg a nemzet maga.

Élő lánc a jelen és a jövő között. Ugyanakkor eleven kapcsolat a nemzet részel: a különböző társadalmi osztályok között.

De az ifjuság csak eddig igazán az egész nemzeté, amig a jövővel mérkőző kedvével egyetlen pillanatra sem szakad ki az örök magyar sorsközösségből. A nemzet életében csak annak az ifjuságnak lehet épitő szerepe, amely szenvedélyesen szeret mindent, ami magyar. Csak annak az ifjuságnak lehet szava és része a nemzet életében, amely hinni tud a magyarságban és a nemzet jövőjében, hinni egy magasabb igazságban, azokban az eszményekben, amelyek cselekvésre serkentik. Hinni abban, hogy eszményei megvalósithatóak s hinni önmagában, a maga erejében.

De a hit ne legyen tűnő fény az ifjuság arcán, hanem mélyen gyökerező meggyőződés, mert a meggyőződés ereje és szilárdsága nélkül nem lehet megmaradni a kiválasztott és helyesnek talált uton. A nemzetne nincsen semmi haszna azokból, akik önmaguktól folyton bucsuzkodva, mindig uj és mégujabb eszmények után futnak. Kell a hit és kell a meggyőződés, de nem kell az ennek képébe öltözött fanatizmus, amely mögött legtöbbször hiu magabizás, vak és konok csökönyesség lappang. Csak az álomjáró utját nem kisérik kétségek és aggodalmak.

Bárdossy László ezután rámutatott arra, hogy a szolgálat az a fogalom, amelyben az ifjuság hivatása leginkább megtestesül. Ma sokat, talán tul sokat beszélnek áldozatokról. Minek ezek a nagy szavak? Bizonyos, hogy az áldozathozatalnak is megvan a maga ideje, de a nemzet elsősorban szolgálatot vár tőlük, a mindennapi élet kicsiny és nagy dolgaiban egyformán.

A szolgálat elménk, két kezünk munkájának  felajánlását jelenti mindnyájunkért, ezért a közösségért, amelyhez elválaszthatatlanul tartozunk. Ilyen szolgálat és nem agitáció az eszmények megvalósításának igazi utja és módja. Ahogyan az eszmények valóra váltásánál sem a külső személyi siker s nem a magunk dicsősége a cél, hanem mindig a nemzeti-közösség érdeke. Ezért akármennyire csillogó, akármilyen tetszetős gondolatokért se hagyjuk el a józan okosságot - népünknek ezt az ősi erényét -, amely mértéket tart és számol azzal, hogy a lehetőségek sokszor szűk korlátai között mozgunk.

Mi az, amit mindezen tul a nemzet elvár a magyar ifjuságtól? Legfőképpen az, hogy legyen a nemzeti egység kovásza s hozza meg a társadalmi különbségek és ellentétek ma még sokszor bántó és fájdalmas diszharmoniájából a kiegyenlitődést. Ne engedje meg, hogy türelmetlen gyűlölködés lazitsa vagy éppen megbontsa a lelkekben már összecsendülő egységet. Azt várja a nemzet, hogy az egész ifjuság bátor kézzel vigye előbbre a társadalmi igazság megvalósulását