Oly észrevétlenül tűnt el az élők sorából Kertész Manó, mint amily csendesen, félrehúzódva élt. Ha magam elé idézem, alakját, ahogy annyiszor láttam élete egyetlen útján a budai otthon s a pesti iskola között, elmosódik öltözetének a papok polgári ruhájára emlékeztető tartózkodó előkelősége, csak a szemét látom, szemüvege éles csillogása megett ezt az álmatag, derűt sugárzó tekintetet, „Bocsássatok meg, de ti új tudósok veszedelmesen hasonlíttok az álmodozókhoz” – írta neki és róla Kosztolányi.

Nemcsak a szeme hasonlított a költők szemére, eleven s írott szavából is sugárzott valami, ami több volt tudós szabatosságánál. A fanyar, szárazszavú Tolnai Vilmos egy szakfolyóiratban írta róla, hogy „előadásának van sava-borsa, színes és kellemesen folyó, zamatos és kifogástalan magyarságú, melyen érzik a balatonmelléki íz”.

Ez a balatonmelléki jelleg sohasem kopott le róla, nem kophatott le, mert nem külső máz volt, világelméletének ez volt, titkos jegye, kedvességében ez sugárzott, szelíd derüjét ez ízesítette. „Dunántúli gavallér” – így jellemezte tréfásan Gombocz Zoltán. Valóban gavallér volt, vidám társ a fehér asztal mellett (a fiatal Zemplén Győző olykor távirat-pergőtűzzel ugratta ki ágyából, ha elmaradt egy symposionról), férjnek is lovag, a lövészárokban derék katona a töretlen ember. Törtetni nem tanult meg soha, de sokakat megtanított arra, hogy kell zokszó nélkül, gavallérosan visszavonulni, hogy lehet némán hűnek lenni a hangos igazságtalanág zajában. Mi csak mosolyát láttuk, sebeit csak szíve tudta, mely most, idő előtt, felmondta a szolgálatot.

A magyar nyelvtudománynak abba a nemzedékébe tartozott, mely Simonyi Zsigmond, Munkácsi Bernát, Szinnyei József tanítványaként építhette nyelvtudományunk hőskora fölé azt az aranykort, melynek legnagyobbjai mostanság ejtik ki kezükből a tollat. Kertész Manó neve a súlyos nevek közé tartozott. Széleskörű munkásságából, ha csak a magyar és finnugor mondattani kutatások terén végzett alapvető munkájának legkiemelkedőbb eredményeit tekintjük át (A magyar mondat ősi sajátosságairól, Finnugor mondat ősi sajátosságairól. Finnugor jelzős szerkezetek. A finnugor birtokos jelzős szerkezetek. A finnugor birtokos személyragozás némely használatáról, Uber die finnisch ugrische Wortfolge, Zur Frage der finnisch ugrischen Verneinung stb.), akkor is a magyar nyelvtudomány európai színvonalának egyik komoly képviselőjét kell látnunk benne.

De tudományos munkássága elsősorban mégsem mondattani kutatásaival épült bele a nyelvtudomány történetébe, hanem azzal a két művével, mely nyelvtudománya irodalmunk kevésszámú klasszikus alkotásai között foglal helyet. (Szolásmondások.  Szülők az úrnak. Az udvarias magyar beszéd története. Budapest, é. n. Révai). E két nagyszabású jelentéstani szaktanulmány nemcsak a nyelvtudománynak, hanem a magyar művelődéstörténetének, a magyar társadalomtudománynak és nem utolsósorban a magyar írásművészet történetének is alapvető kézikönyve. Tőle vártuk a magyar köznyelv kialakulásának történetét s a magyar osztály-nyelvek kérdésének kidolgozását. Most szorongva várjuk, mit rejt hagyatéka.

A magyar nyelvhez nemcsak a tudós tárgyilagos érdeklődésével közeledett, hanem azzal az áhítattal és szeretettel, amivel a férfi anyja kezére borul. Tudományának tárgya lelkének menedéke volt. Mikor megsokasodtak a szelek felettünk, nem hajlongott erre s amarra, hanem megkapaszkodott a szent gyökerekben: tudta hol őrzi szívét. Emléke nemcsak a tudományé. Sírkövére költők hordják a virágot.
Bóka László