„Bajnokverés” Szolnokon

1942 | Június

Különös időket élünk. A labdarúgás minden hívének figyelme vasárnap Szolnok felé fordult, ahol egy vidéki és egy pestkörnyéki csapat vívta meg – ki tudja, talán a bajnokságra is döntő fontosságú – mérkőzését. Meglepetés, mondaná a tájékozatlan, mi azonban tudjuk, hogy nem az.

Legfeljebb annak, aki tűnődve keresi a pesti csapatok hegemóniáját a labdarúgásban, vagy régen vetett már pillantást a bajnoki táblázatra. Sok mindennek kellett addig történnie, amíg a WMFC és a Szolnok került a lista élére, mi azonban úgy hisszük, nem méltatlanul.

Siettetni, ösztökélni szeretnénk az amúgy is sebesen száguldó gyorsvonatot, hogy a rendkívüli körülmények ellenére is pontosan érkezzék a Tisza parti kék-fehérek városába, mert előre érezzük, hogy ennek a mérkőzésnek minden pillanata fontos. Monfera ül velünk szemben, a BTK válogatott ökölvívója, akit ugyancsak a nagy mérkőzés csábított Szolnokra. A csepeliek győzelmét jósolja, talán nem is egészen alaptalanul.

Zsúfolásig telt nézőtér, feszült, izgatott morajlás, a főispán, polgármester és főjegyző személyében képviselt előkelőségek, nehezen leplezett izgalom az öltözőkben, papírszócsővel felszerelt WMFC-közép: így fest a Szolnoki MÁV pályája a mérkőzés előtt.

Cseppet sem nagy a bizakodás. Még a legelvakultabb szolnoki is belátja, hogy az a csapat, amely hónapok óta szilárdan tartja vezető helyét az NB I. mai mezőnyében, nem lehet lebecsülendő ellenfél.

A későn végződő előmérkőzés utáni szünetben már tetőpontra hág a várakozás izgalma. Megbomlanak a sorok, hullámzik a sok ezer ember, és amikor az első játékosok feltűnnek a kijárónál, a felharsanó buzdítástól szinte megreszket a levegő.

Ma egész Szolnok, mint egyetlen ember óvja, buzdítja, félti, lelkesíti a „MÁV”-ot; „bajnokverést” szeretnének látni, legalább kárpótlásként a talán kissé könnyen eljátszott első helyért. De vannak, nagyon sokan vannak fanatikus szolnokiak, akik változatlanul hisznek abban, hogy a labdarúgásban is történnek csodák: olyan könnyű ma elveszteni néhány pontot. Még a WMFC-nek is…

De erre akkor, amikor a labda megindul, amikor a mérkőzés izgalmas filmje peregni kezd, csak igen kevesen gondolhatnak. Most minden tekintet a labdára tapad, minden pillantás a játékosokat kémleli, mintha mindenki már az első percekben szeretne valami bizonyosat tudni, valami biztos következtetést előre levonni az első támadásokból.

A „betegek”: Olajkár II., Szűcs és Kispéter szemmel láthatólag meghazudtolnak minden lábadozási gyengeséget, ezt már az első pillanatokban megállapíthatjuk. Az egyik oldalon a kis „Olaj” csatázik Kolláth-tal, a másikon Szűcs kapcsolja ki Szabadkait a játékból.

Eseménytelennek látszana a mérkőzés, ha a játék minden mozzanatából nem olvashatná ki az ember mindkét csapat biztos tudatát: egy pillanatra sem szabad gyengülni, egy másodpercre sem lehet „kihagyni”, mert az ellenfél ezekre a pillanatokra, ezekre a másodpercekre vár.

Minden méter az ellenfél kapuja felé hihetetlen munkába kerül, nincs szünet, nincs megállás támadás és védekezés között, egyenlő erők harca ez. A két pártra szakadt közönség ott érzi magát a pályán, a játékosokkal együtt harcol a labdáért, velük együtt tör kapura, percenként zúg fel innen is, onnan is a „Hajrá Szolnok!” és a „Hajrá Csepel!”

Nincsenek befejezett akciók. A labda legtöbbször csak a tizenhatosig jut el a pálya mindkét oldalán, a védelmekről, mint mozgó, eleven acélfalról pattannak vissza a támadások. Egy-két szabadrúgás, veszélyesnek látszó kitörések, sarokrúgások izgató lehetőségei adnak percről-porere színt, változatosságot a játéknak.

Mindenki azt várja, néző és játékos egyaránt arra számít, valaki majd csak kifullad ebben az idegölő csatában, felőrlődik valamelyik védelem a szűnni nem akaró kölcsönös ostromban, ellanyhul valamelyik csatársor támad ereje; de hiába Váradi gólja érvénytelen, itt sem születik meg a döntés.

A kedélyek viharzása túlcsap a gáton: Kállói megsérül, tüntetés itt is, ott is, a közönség már nem bírja idegekkel a gyilkos iramú küzdelmet. A szünet csak rövid pihenőt hoz nem változást. A harc éppen olyan ádáz, mint az első percekben.

Néha teljessé válik a csend, amikor Szántó száguld éppen a labdával. Korom készülődik jó beadásra. Szabadkai vagy Marosvári lendíti lövésre a lábát. Horváthnak, a szolnoki kapusnak hangját halljuk ezekben a csendes percekben, amint bíztatva szól oda a védelem felé: „Nyugalom fiúk, nincs semmi baj!”

És úgy látszik, ez igaz is, a Szolnoknál semmi baj sincsen. Lendületük töretlen, küzdőkedvük, elszántságuk változatlanul hatalmas. És ahogy az élete egyik legjobb játékát mutató Szűcs dolgozik fáradhatatlanul és megbízhatóan, mint egy motor, ugyanolyan hidegvérrel száll Csabai és Kispéter hatalmas rúgásai nyomán a labda előre, mindig előre. Selmeczi, vagy Fazekas kapásból továbbítja a szélre, onnan máris száll a beadás az előretörő Laborcz, vagy a csepeli védelmet „keverő” Kolláth és Nagy felé.

A WMFC láthatólag nem boldogul. Kállói és Szalkai játékába itt-ott már hiba csúszik, a fedezetsor kissé kifulladt és a csatársor mintha lassított volna az iramon. A két szélső kapkod, Dudás visszaesett, Szabadkai és Marosvári pedig alig mozdul egyet-kettőt, már elvágják a labdát előlük.

Nagy gólja feltette a pontot az „i” betűre. Szerencsés gól volt, de szép, nem a véletlen műve. Nagy megfogadta Romhányi intéző félidőbeli tanácsát: „Csatárok, lőjetek messziről is!” A helyzet nem látszott nagyon veszélyesnek. Dósai nyugodtan állt a kapu közepén. A pompásan célzott lövés olyan váratlanul zúdult kapura, úgy suhant be egy pillanat alatt az alsó léc mellett, hogy a közönség szinte el sem hitte, hogy gól esett, hogy végre megtört a varázs.

A sors úgy akarta, hogy ez a gól legyen az egyetlen a mérkőzésen, úgy akarta, hogy Marosvári lövése nyomán az utolsó percben ne születhessen egyenlítés; ez a gól legyen végső eredménye a hatalmas küzdelemnek. Értékes gól volt ez: a WMFC-nek két pontjába került.

Nem így képzelték ezt el a csepeliek: bajnokságukat szerették volna itt Szolnokon bebiztosítani, nem pedig a helyi szurkolók „örömtüzei” mellett tűnődni a váratlan vereségen. A távolság csökkent. A Szolnok három ponttal áll a bajnokjelölt mögött és ez a kis távolság, amelyet még két forduló hivatott növelni vagy csökkenteni, ma egy csepeli számára sem megnyugtató.

Most már nemcsak gólokkal, hanem idegekkel is kell harcolni a csepeli bajnokságért és ennek az idegháborúnak első ütközetében a WMFC alulmaradt.