Színház

1942 | Június

A „Dárday ház”-at akkor írta Kisfaludy Sándor, amikor már régóta nem poéta akart lenni, elsősorban, hanem hazafi. Mint Himfy még az érzés és egyéniség, a „szív” jogát vitatta, drámáiban s velük egykorú egyéb műveiben azonban már mindennél előbbre teszi a nemzet, azaz, ami nála ezzel egyet jelent, a törzsökös magyar nemesség ügyét.

E „nemesházi rajzolat”-nak tétele például az, hogy törzsökös magyar nemesi család gyermekei csak a maguk fajtájából s osztályából való házastárssal lehetnek boldogok. A szentszövetség alatt kibontakozó magyar nemesi reakció hangja ez; Kisfaludy Sándor is azok közé tartozott, akik megijedtek az új kor forradalmi szellemétől s az ősi erkölcsök felújulásától várták a nemzet boldogulását. Eszméi érdekében Kisfaludy erőteljes társadalmi agitációt is folytatott s tudta, hogy a színház az eszmék terjesztésének mily hatalmas eszköze.

A balatonfüredi színházat, melynek előkészítésében neki is volt szerepe, róla nevezték el. Ha nem is éppen erre a színházra gondolt, mikor darabjait megírta, bizonyos, hogy mindegyiket annak a nemesi társaságnak szánta, amelyiknek egyik kedves nyaralóhelye volt a balatonmelléki szükebb haza e kies fürdője. Hogy tételeit s eszményeit egy későbbi kor nem fogadta el, hogy öccse, Károly, mélységesen lenézte e drámákat, amelyek a közönség számára is mindvégig idegenek maradtak, annak oka azonban nem csak az eszmék reakciós korhozközöttsége volt, hanem a darabok művészi fogyatékossága is. Kisfaludy Sándor valóban patrióta volt s nem költő. A színpadon volt legkevésbbé az.

Hogy a Nemzeti Színház mégis a Dárday házat választotta ki arra, hogy régi drámairodalmunkat képviseltesse idei műsorában, annak oka részben az lehet, hogy Kisfaludy Sándor minden színműve közt ez aránylag a legelevenebb s hogy problémája, ha erősen más színezetben is, de megint divatos, sőt életbevágóan fontos lett. Az eredeti darab persze erős változásokon esett át; Galamb Sándor; drámai régiségeink a kitűnő restaurátora, most is csak a mű anyagának egy – igaz, hogy leglényegesebb - részét tartottameg; az alakok jellemén és szerepükön, a mese alapszövetén keveset változtatott, a formán annál többet. A „szerelem akadályokkal” alapsémában megmaradt a másfajúság mint egyetlen akadály: Dárday, a büszke nagy hazafi nem adhatja gyermekeit francia származású Lamarine-gyermekekhez, legyenek bár azok minden vonatkozásban kiválóbbak a tősgyökeresen magyar és nagyvilágian hitvány jelölteknél.

Megmaradt a jellegzetesen drámaiatlan, olcsóan vígjátéki látszatmegoldás is, amelynek jegyében a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad: kiderül t. i., hogy a Lamarinek is tulajdonképpen igaz magyarok. S megmaradt legfőképpen az eredeti egyetlen értéke: a mult század elejének patriarchális nemesházi hangulata. Ami új, a gyakorlott s alapos dramaturgiai műveltséggel rendelkező restaurátor műve, elismerésreméltó, Kisfaludy Sándor alaktalan dramatizált hazafiúi szózatából hatásos; fordulatos, játékos és mutatványos elemekben bővelkedő biedermeier-vígjáték lett, mintha egy eredeti Kisfaludy Károly-művet láttunk volna.

A tudós restaurátor vállalta a rendezés munkáját is s amit nyújt, az mindvégig ízléses, színes, tetszetős. Horváth János primitív fametszeteket utánzó színpadképei elég jól éreztették az egész valószínűtlenségét. A színészek látható örömmel viselték a korai magyar biedermeier szép kosztümjeit (Nagyajtay Teréz) s élvezettel fürödtek a kedves-langyos vígjátéki hangulatban. Az eredeti két ifjú szerelmespárjához Galamb egy harmadikat - az öreg Lamarinet és Dárday húgát – társított s alkalmat adott arra, hogy Berky Lili és Rajnay Gábor megcsillogtassák tartózkodó humoruk finom aranyát; az ő alakításuk volt az előadás legnagyobb értéke, mozgásban és dikcióban egyaránt ízes és ízléses, a szó legszebb értelmében úri.

Lehotay Árpád idősb Dárdayja hatásos alakítás volt, de érzésünk szerint inkább népszínműveink falusi bíráira, mint a maradiságunkban is hatalmas nemes-családfőkre emlékeztetett: nem értjük, miért beszélt, eltérően a többiektől, erősen népies színezettel. Frissen és elevenen alakította a két ifjú szerelmespár meglehetősen közhelyszerű szerepét Olthy Magda és Pataki Jenő, Mészáros Ági és Ujlaky László. Munkájukon nincs sem különösebb feljegyezni, sem kivetnivaló. Somogyi Erzsi bájos affektációval. Major Tamás hatásosan, de túlságosan karrikirozva.

Fábri Zoltán meglepő könnyedséggel, Rajczi Lajos némi népszínműves vaskossággal állította színpadra a felsült kérők csoportját. Kürthy György, „nemes házaknál élődő” bölcs Dankó Zsigája kissé száraz, de megbízható, pontos színészi, munka volt. A népes együttesből ki kell még emelnünk a nem eléggé fegyelmezetten mozgó Makláry Zoltánt azután Bornemisza Évát, Eöry Katót, Nagy Adorjánt és Szilágyi Aladárt.A lét hasonló szemlélete nem egyszer előfordult már az emberiség történetében. És igaz, hogy ősök nélkül senki sem születik. De Medgyessy egyszerűsége, nagyvonalúsága nem kölcsönvett öltözék, nem eltanult, nem leutánzott, hanem lelkéből lelkedzett őszinte forma. Nem a mult tükröződik benne, hanem valami új, ismét kívánt és mégis nagyon régi, emberi egyszeráség.