Az író a közlelkesedés láttán hajlamos lesz arra, hogy kihúzza derekát, keserű gőgje egyensúlyozott önérzetté váljék, olvasván a lapok első oldalait. A hangzatos és bizonyára őszintén gondolt publicisztikai lelkesedés mögött ez a „könyvrovati” lapossággyűjtemény húzódik meg e közhelysorozat, ezek a majd minden lapban pártkülönbség nélkül ugyanúgy megjelenő, hasonszőrű frázisok. Az író egy önkéntelen mozdulattal befogja az orrát, mintha nem is betűket olvasna, hanem valami meghatározhatatlan rothadás illatát érezné. A „szellem és gondolat kultuszának” rothadásából szálló illatot érzi. A kilenc lap; közül hét csaknem kizárólag olyan nyolc-tízsoros ismertetéseket közöl, amelyeket „szerzője” még arra se tartott érdemesnek, hogy nevének kezdőbetűjével lássa el.

A Függetlenség, a Reggeli Magyarország, a Magyarság minden tíz könyvismertetése közül egyet jegyzett írója, nevének egy-két betűjével: a Nemzett Ujság. Pesti Hírlap,Ujság minden tíz „kritikája” közül mindössze kettő-kettő van olyan, amelyet szerzője nem aláírásra ugyan, de szignálásra érdemesnek tartott. Csak a Népszavánál fordított az arány, ahol alig akad tíz kritika közül egy olyan, mely szignálás nélkül maradt. Ez a lap közölte a legtöbb, a könyv elolvasásáról tanuskodó ismertetést. A legtöbb teljes névvel jelzett és terjedelmes cikk – ebben az időben – a Magyar Nemzet-ben jelent meg. Az általános szokás azonban az, hogy a „bíráló” nem jegyzi cikkét.

Mit jelent ez? Annyit, hogy a könyvismertetés rangja ugyanolyan, mint a napihíré, vagy egy kevésbbé jelentős halálesetről szóló értesítésé. Terjedelme ritkán nagyobb ezeknél, de minden esetre kisebb bármilyen harmadrendű politikai személyiség megnyilvánulásának ismertetésénél.