Kozma Miklós nagyapja Petőfi iskolatársa volt. Egyszer a költő – mindketten kamaszok voltak – kölcsönkérte az iskolatárs írói álnevét.
Ebbe takarta fellobbanó hódolatát egy vándorszinésznő iránt. A kritika meg is jelent a Regélő Pesti Divatlapban, Kozma Leveldinek hívták a hevülékeny Petrovics Sándort a cikk alján. Igy tett lovagi szolgálatot a a leveldi Kozma név Petőfinek.

Mikor ezt Kozma Miklós először hallotta, szótlanul kihúzta magát a székben. Régi lovastiszti szokása volt ez a mozdulat; a párnázott szék olyan feszes lett alatta, mint a nyereg. De a kihuzott test fölött a szeme elhomályosult a könnytől. Ebben a pillanatban, a Petőfi név bűvös érintésétől, elárulta igazi lényét.

Apja egyidőben fogta be lovaglásra és verstanulára a hat éves fiút. Rendetlen szíve miatt néhány éve lemondott a lóról de a versek szinte az utolsó pillanatig hibátlanul ömlöttek az emlékéből. Ungvárra menet megvette az öt kötetes Csokonait. Amikor legközelebb Pesten járt, kívülről idézte a fölfedezéseit. Ma már megmondhatom, hogy ez a remek versmemória súgta meg egyik írásom, az Angol Postakocsi gondolatát. Ma is hallom, ahogy minden szónál meg-megáll, a gyönyörűségtől:
Ints hallgatást nárcisz pálcáddal,
S halkan nyomd pamut hintócskáddal

 A harmattól nyirkos eget....

Egy alkalommal felvitt a Ceholnyára. Így hívják a Kálváriá-dombot Ungváron. Igazi kárpáti ősz volt, aranyeső záporozott az égből Kéklő párát lehet a vérző világ. A tetőről átmutatott az elnémult szőlőhegyre. „Oda bújt Alvinczi és Sirokay tanár úr a nővel”, mondta. Krudy regényére, az Öszi Utazásokra célzott. Az út a temetőnél vitt le. Megállt, mellére tette a kezét. Ma már tudom, hogy ott van az aorta. „Ideje, hogy egy kicsit hozzászoktassam magam ehhez”, biccentett a fejével a sirkert felé. „Pedig még van egy elintéznivaló ügyem.”

Szívügyére: az emlékirataira gondolt. Utolsó éveiben egyre jobban viaskodott benne a közéleti ember s az író. Megdöbbenve figyelte ezt a harcot; sejtette, hogy végig az írásszenvedély marad felül.
Szó szerint megújult benne apja Bárd Miklós sorsa. Sietett volna, de már nem rajta mult. Nem volt többé gyanútlan, úri műkedvelő: éjjel fölkelt egy mondatért, fejcsóválva visszalapozott, javított, tisztázott kétkedett. Tréfásan Montesquieu mondására emlékeztettem: „Egy ideig elbújtam a munkám elől, mert észrevettem, hogy az életemre tör.” Bólintott, nem vette tréfára a mondást.

Pontosan tudta, hol van a fiatal magyar irodalom. Illyés Gyula, Németh László, Ortutay Gyula, Szabó Lőrinc, Tamási Áron munkái maradtak meg a könyvtárában. Ők a koronatanuk. Mikor egyszer Illyés meglátogatta, mosolyogva odaszólt a titkárnőjének: „Aztán jól nézze meg azt az embert.”
Az első szívroham után egy baráti kéz ágyára tette a Jónás Könyvét. Csodálatos erővel hatott rá.
Van időm, én várhatok,
Előttem szolgáim a századok
fujják szikrámat, mig láng lesz belőle:
hát Jónás ezt már nem látja, a dőre.
Jónás majd elmegy, de helyette jő más,
igy gondolá az Ur; ccak ezt nem tudta Jónás....
Igen, már ezt is kívülről, tudta; zihálva, akadozva idézte.
Huckleberry Finn volt az utolsó olvasmánya. Egy tele bőrönd könyvet vittek ki a halottas szobájából.

Cs. Szabó László