Japán - a tűzhányók és cseresznyevirágok országa, a Távolkelet örökké titokzatos nagyhatalma - állandó meglepetéseket tartogatott már eddig is a világ számára. Az alacsonytermetű, keskenyhomlokú, mély tekintetű japáni sohasem fecsegett, nem ivott előre a medve bőrére, hanem váratlanul lepte meg alkotásaival Európát és Amerikát. Amerikában a japániak mindig csak néztek, csodálkoztak - azután hazamentek s otthon hihetetlen szorgalommal kezdtek el dolgozni.

Az eredmény nem maradt el. 1851-ben kötött ki Japánban először idegen hadihajó; azóta egész Japán egy nagy forradalommá vált, napjainkban pedig Dai Nippon kultúrája szédületes fejlődés után elérte a világ első népeit. A japáni nemcsak utolérte Európát és Amerikát, hanem valamiben még felül is múlta: Japán a huszadik század rohanó élete közepette is megmaradt Japánnak.

A japáni ember ma is ugyanaz, mint évszázadokkal ezelőtt; a japáni lelkek gondolkodását, érzéseit sem a felhőkarcolók, sem a füstölgő gyárkémények ereje, sem a trösztök nem tudták átformálni. A császár ma talán még szentebb és sérthetetlenebb személy, mint valaha. Aligha van még olyan nép, amely annyi áldozatot tudna kis szigetekből álló hazájáért hozni s annyira egybeforrna a császár és a haza védelmében, mint a japáni. Japánban első ember a katona: „ami a virágok között a cseresznyevirág, az a férfiak között a katona” - mondja a régi japáni közmondás.

Mégis tévedés lenne azt gondolnunk, hogy a harakirik hazájában - ahol a roninok szelleme még ma is él, akik negyvenheten követték urukat a halálba - olcsó az emberélet. A japáni hadicikkelynek első pontja kimondja, hogy „könnyű meghalni, ezt mindenki megteheti, de a küzdelmet becsülettel végigharcolni, ez már egész férfit kíván”. Ez Japán első csodafegyvere: a végletekig menő önfeláldozás, de nem olcsón.

Csak így lehetséges, hogy a sajtóban már évek óta felrepül a hír az embertorpedóról és a kosoló-repülögépről. Az embertorpedót könnyen megérthetjük; lényege az, hogy közönséges torpedóban egy katona ül, aki a torpedót irányítja és nekivezeti az ellenséges hajónak; a hatalmas robbanással együtt természetesen a vezető is megsemmisül. A ma használatos torpedókat a kilövés előtt beirányítják a célra. Ez azonban körülményes művelet, hiszen a néhányszáz méterről megcélozott hajó nem áll, hanem mozog.

Nagyon pontos és alapos számításokat kell ahhoz végezni, hogy a torpedó a mozgó hajót, mint a vadász a futó nyulat kapásból, eltalálja. A hajó közben irányát is változtathatja, a torpedót pedig a tengeráramlás eltérítheti irányából. Igy bizony gyakran előfordul, hogy a torpedó „lyukat” fog és nem találja el a kiszemelt hajót. Az ember-torpedónál ez nem fordulhat elő, mert a vezető a torpedót maga kormányozza a célra. Japánban egy ember élete megéri a hatalmas csatahajót, amely ilyenkor bizonyosan a tenger fenekére megy. Olyan nagy lelkesedéssel vették a japániak már a kísérlet hírét is, hogy amikor a kipróbálás húsz önként jelentkezőről volt szó, állítólag kétezren jelentkeztek.

Majdnem hasonló az eset a kosoló-repülőgépnél, amely, mint a neve is mutatja, valóságos faltörőkosként repül neki az ellenségnek. Néhány évvel ezelőtt nemcsak Japánban, hanem némely európai és ameriai államban is folytattak kísérleteket a kosoló-repülőgéppel. Csakhogy ennek a kosoló-repülőgépnek egészen más volt az elve és működése, mint amilyennel a japániak állítólag négy nap alatt öt csatahajót süllyesztettek el és hatot súlyosan megrongáltak. A fehér ember kosoló-repülőgépe egy kis, igen gyors vadászgépből állott, amely az ellenséges bombázógépnek nekirepült és összetörte. A kosoló-repülőgép pilótaülése, főleg elől erős és vastag páncélzattal volt védve, úgyhogy az összeütközéskor a pilótának semmi baja nem történhetett.

A pilóta - akár az összeütközés után, akár még közvetlenül előtte - ülésével együtt egyszerűen elválhatott a géptől és automatikusan nyíló ejtőernyője segítségével simán a földre ért. A hatalmas bombázógép óriási ára és a benne lévő több főnyi személyzet mindenesetre megérte az aránylag sokkal olcsóbb, kis vadászgépet, amelynek vezetője életben is maradt. Japán azonban másképpen fogta fel a problémát. A japáni kosoló-repülőgép egy szárnyas bomba, amely az összeütközéskor felrobban. Egy ilyen óriási bomba - mondanunk sem kell - a közönséges bombatalálatok ellen védő páncélt úgy üti át, mint a vajat és nem csoda, ha egy 35,000 tonnás hajó személyzetével és parancsnokával együtt 15 perc alatt örökre a hullámsírba merül.

Ki tudja: a titokzatos Japán még e háború folyamán milyen újabb meglepetésekkel fog ellenségeinek szolgálni. Ez Japán igazi nagy hatalma, amellyel most már ellenségeit állandó rettegésben tartja.

H.