Tengertánc

A kötet tizenegy novellája részben nagyon mulatságos, részben nagyon érdekes. Mintha a huszas évek valamennyi irodalmi tendeciája találkozót adott volna bennük: az expresszionizmus torz gesztusai, a Locarno körüli diplomata-irodalom derűs nemzetközisége, a szürrealizmus értelmet gúnyoló játékossága, az angol regények csodakeresése és mesehangulata, az új frivolok gúnyos könnyedsége és kiábrándultsága, Franz Kafka és Paul Morand Ca. Szabó és Márai. A fiatai író nem mindig önálló, de viszont kitűnő tanítvány és jó tanítványokból lesznek a mesterek.

Hallatlan ötletgazdagsága, sokoldalú hangulat-repertoárja, biztos nyelv- és stílusérzéke, nagyon sok jót ígér. De igazságtalanság volna ebben a kötetben csak ígéretet látni: novellái így, ahogy vannak, értékes írások. Különösen kitünő a „Fagyosszentek”, megdöbbentő befejezésével: „A végtelen és szeles steppék felől egy kancsalszemű sárga óriás indult nyugat felé. Szeme vérben forgott, ormótlan lábán hétmérföldes csizma, lobogó sörénye az üstökös csóválja, előtte köd és pusztulás és nyomában a fagyosszentek: Szervác, Pongrác, Bonifác.”

Szerb Antal.