Ötperces időszerű földrajz

Fokváros, két óceán támaszpontja

Bartolommeo Diaz volt az első európai, aki 1486-ban Afrika legdélibb csúcsát körülvitorlázta. A mostani Jóreménység-fokát Cabo Tormentosónak, a viharok fokának nevezte el. A Cabo da Boa Esperanza név II. János portugál királytól származik. Diaznak azonban, legénysége lázadása miatt, Cap Agulhasnál vissza kellett fordulnia. Tizenegy évvel később Vasco da Gamának sikerült először Afrika körülhajózásával Indiába eljutnia. A portugálok azonban ezt az utat a Jóreménység-foka körül tomboló viharok miatt nem szívesen használták.

A hadászati szempontból rendkívül kedvező fekvésű Fokvárost a hollandi Jan van Riebek alapította. Eredetileg az Indiába vitorlázó hajók számára szolgált közbeeső állomásul, ahol ivóvizet, élelmiszereket s mindenekelőtt friss főzelékfélékét vettek fel. Az eredeti hollandi lakosság francia hugenottákkal és németalföldi bevándorlókkal keveredett. Fokföld gazdasági értékéről a hollandiaknak fogalmuk sem volt s egészen a XVIII. század végéig ez a gyarmat a hollandiaknak a fokföldi jövedelem hatszorosába került.

Mivel az Indiába tartó vitorláshajók a Jóreménység-fokától továbbra is meglehetősen délre haladtak, Anglia hosszú ideig nem törődött Fokvárossal. A brit hajók a XVIII. században ugyanis Szent Ilona-szigetén frissítették fel ivóvíz- és élelmiszerkészleteiket. Az Egyesült Államok elvesztése után azonban az Indiai-óceán lett a brit imperializmus legfontosabb tevékenységi területe s ezért Afrika déli csúcsa a brit expanziós törekvések áldozatául esett. 1795-ben megjelent a brit flotta egy része Fokváros előtt, hogy a Fokföldet „oltalmába vegye”. A brit flotta parancsnoka a hollandi zsoldosokat leszerelte, így aztán Fokváros végül angol kézre került.

A következő évben a hollandiak ismételten megkísérelték a várost visszahódítani, de próbálkozásaik sikertelenek maradtak, mert Anglia tudatában volt annak, hogy indiai gyarmatait Fokföld birtoka nélkül nem tarthatja meg. Igy azután Anglia 1805-ben arra a hírre, hogy Napoleon meg akarja Fokvárost szállni, hat nagy hadihajót és 50 szállítóhajót küldött a Jóreménység-fokához; ezek a hajók a várost és környékét végérvényesen az angolok birtokába vették és brit gyarmatnak nyilvánították.

A brit uralom első éveiben Fokváros rohamos fejlődésnek indult, mert az Indiába tartó brit hajók ezentúl itt kötöttek ki s Napóleon szentilonai száműzetésének idején – 1815-1821 között a szigeten állomásozó nagyszámú angol katonaságot Fokvárosból látták el. A XIX. században vesztett jelentőségéből, mert a nyugatafrikai partvidékkel folytatott rabszolgakereskedés lassanként teljesen megszűnt s a század második felében épült Szuezi-csatorna megnyitása következtében Fokváros tengeri forgalma is erősen megcsappant. A XIX. század végén a délafrikai gyémánt- és aranymezők felfedezésével ismét visszanyerte jelentőségét: ezúttal azonban nem mint tengeri kikötő, hanem mint az alakulóban lévő Délafrikai Unió politikai erőcentruma. Végülis a második világháborús események Angliát is arra késztették, hogy India és - a Szuezi-csatorna helyett - inkább a vezető hosszabb, de biztonságosabb utat válasszák.

Fokváros gyors növekedését lakói számának emelkedésével szemléltethetjük a legjobban. 1891-ben még csak 50,000 volt lakóinak száma, 1900-ban már 90,000, 1936-ban 350,000 (a fele fehér ember), jelenleg pedig a fokvárosi lakosok számát 400,000-re tehetjük.

Maga a város kívülről teljesen európai jellegű. Főjellegzetessége az 1100 méter magas Tábla-hegység, amelynek lejtőin gyümölcsösök és szőlőskertek terülnek el. Kikötőjét a veszedelmes északnyugati viharok ellen hatalmas mólók védik. Tekintettel arra a körülményre, hogy a fekete kontinensnek csupán a déli része alkalmas a fehér emberek számára állandó letelepülésre, valószínű, hogy Fokváros jelentősége továbbra is növekedni fog s a Délafrikai Unió önálló politikai fejlődés kiindulópontjául szolgál majd.

A gőzhajók és a repülőgépek az Európa és Fokváros közötti távolságot jelentékenyen megrövidítették. Vasco da Gamának még 112 napig tartott az útja Fokvárostól Lisszabonig, Londonból Fokvárosig pedig a mult század közepén 70 napig utaztak. A vitorláshajóknak, a számukra kedvező széljárás kedvéért, a brazíliai part közelében kellett haladniuk, amiért is az angolok hajóik védelmére Rio de Janeiróban hadiflottát tartottak. Londonból a Jóreménység-fokán át Bombaybe 120, Sydneybe pedig 130 napig tartott az út. Ma a Szuezi-csatornán át közlekedő postahajók Londonból 21 nap alatt érnek Fokvárosba, 18 nap alatt Bombaybe s 43 nap alatt Sydneybe. A Szuezi-csatornán át vezető útnál a Jóreménység-fokán át Bombaybe 8400 kilométerrel (= 77 százalék), Kalkuttába 7100 kilométerrel (51%), Basrába 9000 kilométerrel (80%), Melbourne-be 2000 kilométerrel (10%), Szuezbe 1100 kilométerrel (200%) hosszabb az út.

A mostani világháború előtt a brit halók közül csak a búzát, érceket stb. szállító vitorláshajók vették útjukat a Jóreménység-fokán keresztül. Az Amerikából Kalkuttába tartó hajók is ezt az utat használták, hogy a magas Szuezi-csatornai díjakat megtakarítsák. A világháborús események, majd az abesszíniai háború azonban bebizonyították, hogy politikai válságok idején tanácsosabb a hosszabb utat választani. Ezért az angolok az ausztráliai és indiai személyforgalom egy részét már akkoriban a Jóreménység-fokán át bonyolították le.

Egyszersmind az útvonal megerősítésére a nyugatafrikai parton Freetownt és Bathurst-öt erődökké és flottaállomásokká építették ki; Fokváros kikötőjét, a Rozmár-szigetet és Simonstownt pedig 38 centiméteres ágyúkkal szerelték fel. Simonstownt - amely egyébként nem áll a Délafrikai Unió fennhatósága alatt csatahajóállomássá építették ki. A keletebbre fekvő Port Elizabeth-, East London- és Durban-kikötőet szintén megerősítették. A fejlődés utolsó állomását a francia Madagaszkárnak brit és amerikai erők által való elfoglalása jelenti.