Berlin, decenber 20.

„A nép igényeiről” cimmel dr. Göbbels németbirodalmi propagandaminiszter, mint ismeretes, érdekes cikket irt a Das Reich cimü folyóiratba.

Göbbels cikke elején rámutat, hogy jelenleg valóban világátalakitó döntések közepette élünk, e gigászi küzdelem kimenetelétől függ, milyen lesz a jövendő emberiség ábrázata, vajjon az örök gyötrelem fájdalma torzitja-e majd el, vagy pedig a tartós, áldott béke derű sugárzik-e róla.

Érthető - folytatja a miniszter -, hogy a katonai események ebben a küzdelemben nem folyhatnak le megállapitott sémák szerint. Hiszen két fél viseli a háborut és mint a sakkjátéknál, minden huzást ellenhuzás követ, amely azután a másik fél részére ujabb elhatározásra ad alkalmat. Minden nagy politikai és katonai mérkőzésben az utolsó percig nyilt a játszma. Hogy ki kap végelegesen mattot, kinek kell megverten elhagyni a terepet, az többnyire csak az utolsó órákban dől el. Ezideig ennek a háborunak csaknem valamennyi menete a mi javunkra dőlt el, amikor nehéz volt a helyzet, végül mégis sikerült nekünk erőink ujabb összpontositása révén urrá lenni a nehézségeken.

Göbbels hangoztatja  ezután, hogy ez elsősorban a Führer fölényes hadvezéri képességeinek, a német csapatok bátorságának s a német fegyverek kiválóságának köszönhető, azonkivül főként annak a kedvező helyzetnek, hogy a német csapatok belső vonalról operálnak. Mi – irja Göbbels – lehetőleg mindig offenziv szellemben folytattuk a háborut, még ha időnként deffenzivára is kényszerültünk, mindig ügyeltünk arra, hogy biztositsuk magunk számára az ugró deszkát, a jövendő támadások számára. A német stratégia mindig a bevált alapelv értelmében működött: a háborut lehetőleg mélyen bevinni az ellenség területére és az ellenségnek minél több haderejét és hadianyagát elpusztitani, illetve megszerezni.

Göbbels rámutat ezek után, hogy a modern háborut nemcsak a csatatéren vivják meg, hanem a buzaföldeken és a hadiipar gyárakban is. A gyárak szörnyű tömegű embert és nyersanyagot nyelnek el. Aki nincs abban a helyzetben, hogy ezt a szükségletet kielégitse, máris elvesztette a háborut.

Ez a háboru nem gazdasági téren dől el, a döntést az ellenség fájdalmára, mindenekelőtt a harctéren kell keresni s az fogja megnyerni, aki az utolsó sulyos teherpróbát kiállja. A győzelem azé lesz, aki a kritikus órában intakt marad. S nem is annyira azon mulik a dolog, hogy az arány a fölény terén: 1:1 vagy 1:2 lesz-e , a döntés döntés marad, és a győzelem a diadalmas fél számára a totális fölényt, a vesztes fél számára pedig a végleges vereséget hozza meg.

Az offenziv hadvezetés - folytatja Göbbels – természetesen olyan veszedelmeket is rejt magában, amilyeneket a deffenziva nem ismer. Egy frontot, amely több mint 2000 kilométernyire huzódik a honi határoktól, sokkal nehezebb ellátni, mint egy frontot, amely közvetlenül az ország határán, vagy éppen hazai földön van. Hogy ez a front kritikus pillanatokban hébe-hóba könnyen ingazodik, az a front hosszuságának és mélységének természetében rejlik. Ez az egyetlen hátránya rengeteg előnyével szemben. S az ellenséges földre mélyen benyomuló front előnye az idővel egyre növekszik és számunkra dolgozik. Tehát nemcsak arról van szó, hogy ez a térség hiányzik az ellenségnek, ami elsődleges célja volt stratégiánknak, hanem egyre inkább a mi javunkra szolgál. Az idő és a tér tehát hadvezetésünk  számára döntő tényező lett, az ellenség nem teheti ezuttal ölbe a kezét, mint az első világháboruban, hogy a dolgok további folyását a hetekre, hónapokra és évekre bizza.

Göbbels ezután azokról az embercsoportokról ir, amelyek minden hadviselő országban megtalálhatók, akiknek a legjobb rábeszélő és meggyőző tehetséggel sem lehet világosság tenni, mi forog itt kockán. Nálunk, irja, még a legjelentéktelenebb ez a csoport, mert nagyrészüket megtéritette a nemzetiszocialista tan. Mindazonáltal Németországban is igen figyelemreméltó tevékenységet fejtenek ki ezek az emberek, egyszerűen azért, mert nem madár, hanem béka távlatból szemlélik a háborut. Nem foglalkoznánk velük - folytatta Göbbels -, ha fegyelmezetlen magatartásukkal nem öntenének ujra és ujra reményt az ellenséges kormányokba, hogy mégiscsak sikerülni fog nekik morális szempontból megverni a némt népet. Ebben a tekintetben még mindig cipeljük 1918. november 9-ének szörnyű terhét s az akkori eseményeket keserűen bűnhődjük ma is.

Mert az ellenség minden, még oly kétségbeesett reménye is meghosszabbitja a háborut
és csak akkor fogja kitűzni a fehérzászlót, ha helyzete teljesen reménytelenné válik. Aki tehát ma, ha csak pillanatnyi kedvtelenségből is a legkisebb gyengeséget árulja el, az ellenséget bátoritja és saját népének a legsulyosabb kárt okozza. Bár nincs abban a helyzetben, hogy a győzelmet veszélyeztesse, de igenis hozzájárulhat ahhoz, hogy azt hosszabb vagy rövidebb időre tolja.

Az angolok jól tudják - folytatja Göbbels -, hogy a csatatéren nem mérkőzhetnek velünk. Ezért egyre ellentéteket igyekeznek szitani azon a területen, amelyen oly nagy gyakorlatuk van és a népek háborus morálját igyekeznek kikezdeni.

Göbbels főként a félmüvelt intellektuelleket vádolja azzal, hogy a mult világháboruban az összeomlást elősegitették. Szerencsére, irja, ez a réteg számszerűen teljesen jelentéktelen, bár gyakran kárositja a birodalom érdekeit. A német népnek azonban ezzel a réteggel semmi köze. S a német nép, amely küzd a fronton és dolgozik odahaza, megszerezte a morális igényt a győzelemre.