A hét lexikona

A Dnyeper, amelynek folyamrendszere közepette katonáink előrenyomultak, Európa egyik legfontosabb folyója. Nem annyira a hossza teszi ki a jelentőségét, bár Európa harmadik leghosszabb folyóvize (az első a Volga 3600 kilométerrel, a második a Duna 2860 kilométerrel, a Dnyeper pedig 2150 kilométer hosszú), mint inkább az a tény, hogy a hozzácsatlakozó három csatornarendszer - a Berezina-, az Oginszki- és a Bug-csatorna - közbenjöttével egybekapcsolja a Keleti tengert a Fekete tengerrel s így a szovjet-földnek stratégiai szempontból is egyik legkiütközőbb érvonala.

Fontos szerepét már az is jelzi, hogy az ókor óta minden nép történetében szerepet játszott, amely csak valamiképpen is kapcsolatba került a szarmata kelettel s mindegyik más és más néven jelölte meg. A görögöknél Borysztenesz, a rómaiaknál Danapris volt a neve (ebből eredt a modern Dnyeper szó), a törökök Uzu-nak, a tatárok Ag-szu-nak („öreg víz”) nevezték. A különböző középkori olasz gyarmatosító városok, a velenceiek, a génuaiak, amelyek itt hatalmas kolóniákat létesítettek a kelet és ázsiai kereskedelem lebonyolítására, más-más néven ismerték ezt a folyót: egyik talián térképen Elice, a másikon Lerene, a harmadikon Luosen vagy Lussem néven szerepelt.

400-800 méter szélességet is elér egyes szakaszain, de azért nagyjából mégis nehezen hajózható. Ugyanaz a baja, mint a többi délorosz folyónak, főként a Dnyeszternek meg a Bugnak: a Kárpátokból kiindulva a föld alatt valamilyen acélkemény gneisz-gerinc vágja át a medrüket keresztben s ezen a helyen aztán csupa örvény és sellő a víz mente. Itt külön hajókalauz pilóták teljesítenek szolgálatot, akiket az örvény orosz nevéről (porog) neveztek el. S mivel rendszerint kozákok voltak, azért innen vette a kozákok egyik hatalmas csoportja a „zaporogi kozák” nevet. Kétszáz esztendő óta azonban iparkodnak csatornák útján megkerülni ezeket a veszedelmes folyamrészeket.

A Dnyeszter, a legszeszélyesebb szovjet-folyó

Itt ered az Északi Kárpátokban, s bár légvonalban eléggé rövidesen elérhetné a Fekete tengert, mégis addig-addig kanyarog, amíg 1371 kilométernyi hosszú utat tesz meg. (Összehasonlításul: a Tisza 963 kilométer hosszú.) Ha a többi orosz folyóval hasonlítjuk össze, valósággal gyorsvonati a folyása; ennek ellenére mégis tele van a környéke lagunákkal, mocsaras helyekkel, amelyek főként az évente kétszer ismétlődő áradásai nyomán maradnak meg a földeken. Ilyenkor a körzetébe tartozó szántók, kertek és szőlők egyszerűen elmerülnek a víz alá és - halastavakká alakulnak át.

Ami nagy szerencséje a dnyesztermenti népnek, mert ilyenkor hónapokon keresztül legalább halból lakhatnak jól, lévén, hogy a hajózás ezen a folyón igen problematikus dolog van úgy, hogy - a jég kivételével - egész éven át hajózható, viszont bőséggel akadnak esztendők, amikor az alacsony vízállás miatt éppen csak három-négy hétig járható hajóval. Az emberi halászoknak azonban nagy versenytársa akad ezen a vidéken egy madárfajtában, az úgynevezett halászsasban, amely hihetetlen ügyességgel csap le a magasból a víz színére, hogy onnan kikapja a halakat.

Ennek a sasnak a híre valaha olyan nagy lehetett, hogy meg a déloroszországi művészetbe is behatolt: a Dnyeszter melléki görög városoknak már az ókorban is ilyen halászó sas volt a címer képük, amelyet ezüstpénzeikre mintáztattak rá. Igy került el aztán a hún-leletekkel együtt egy szegedvidéki húnkori ezüstlemezre is ilyen dnyeszteri halászó-sas képe, Magyarország egyik legritkább népvándorláskori lelete.

Kolomea városa, ahonnan a „kalamajka” ered

Kelet-Galíciában fekszik ez a körülbelül 45.000 lakosú városka, amelyről régebben azt hitték, hogy a rómaiak alapították „Colonia (gyarmat) néven. Utóbb kiderült, hogy Koloman, vagyis Kálmán név rejlik mögötte. Főként agyagiparáról, szép kerámiáiról híres. Számunkra azonban főnevezetessége abban rejlik, hogy a kolomea-környéki szlávoknál született meg a kétnegyed taktusban táncolt, vad és szenvedélyes szláv nemzeti tánc, amelyet „kolomeika”-nak hívnak. Viszont hozzánk „kala-majka” néven került el s mindenféle nagy háborgást, zajgást tisztelnek meg ezzel a névvel.

Breszt-Litovszk, a keleti békekötés városa

Valaha az oroszoknak egyik legerősebb vára volt: három kiépített erősség is övezte falait. Az első világháborúban az orosz főparancsnokság azt remélte, hogy ez a vár feltartóztathatja a központi hatalmak támadását. Ebben a reményében alaposan csalatkozott. Az 56.000 lakosú város, amely a Bug mentén a Varsó - Moszkva vasúti vonal legfontosabb csomópontja volt, már 1915 augusztus 26-án a németek kezére esett.

Itt folytak le aztán 1917 decemberében a fegyverszüneti tárgyalások a központi hatalmak és Oroszország között, amelyeket 1918 február 9-én a központi hatalmak és Ukrajna között kötött béke (az úgynevezett ,,kenyér-béke”) követett. Az orosz delegáció vezetője, Trockij, erre kijelentette, hogy a Szovjet lemond a formális békekötésről s azzal eltávozott Breszt-Litovszkból. Ez 1918 február 18-án történt, mire a mieink újra megkezdték a hadműveleteket.

Mindössze négy napig tartott ez az újabb „háború”, 22-én a Szovjet elfogadta a német ultimátumot s képviselői március 3-án minden ellenmondás nélkül aláírták a bresztlitovszki békeszerződést. A várost magát, amelynek helyes lengyel kiejtést: Bzsezs Litevszki, majdnem földig rombolták a német ütegek.

Zbrucz, a határfolyó

A Dnyeszternek ez a baloldali mellékvize (helyes kiejtése: Zbrucs) 283 kilométer hosszú. Régebben Galícia és Oroszország, újabban Lengyelország és Ukrajna között alkotta a határt. A nagy kelet-galíciai ütközetben, 1917 július 19-31 között, egészen eddig a folyóig verték vissza a mieink az oroszokat, akiknek többé háború folyamán nem is sikerült a folyón újra átkelniök.