A festett képek tompa színeikkel is nagyvonalúak, az író magatartása higgadtan is bátor, a testes könyv mondatai oly egyenletes, nyugodt ritmusban fordulnak elénk, mint egy végtelen ugart fogyasztó barázdák: győzzük az ugart, a szántásnak tempóssága, szépsége, értelme van. Kínálkozó lesz irodalmunk történetében ezt a könyvet befejező végére állítani annak a falu- és városkutató vonalnak, melyet nem a Puszták Népe, hanem Márai vallomásai indítottak meg.

A "Számadás" nemcsak az olvasónak, hanem az írónak is feladhatta a kérdést: most merre? A könyvben - mint e vonal minden alkotásában - a széppróza és a társadalomtudomány karolt egymásba. Az andalgó mátkapárt még egy írónk se juttatta el az oltárig, de viszonyukat sem bontotta fel véglegesen. Márai éppúgy szemmel tartja mindkettőt, akár Németh, Cs. Szabó, sőt Tamási.

(S ilyenkor vitázunk, szóljanak-e bele a köz ügyeibe az irók. Csak ők tudnának: a műfaj már csak rájuk vár.) Veres is a többi útjára vágott: külön-külön vette elő az oly konokan egymáshoz vonzódókat. Írt négy-öt egészséges, erős, talponjáró novellát és egy jórasikerült verset. Ezeket az olvasók nemigen ismerik; ŤGyepsorť című kötetében jelentek meg. Aztán a másik fél felé fordult. Képességeinek ismerete óvatosságra inthette volna. De annál több volt, ami csábította és ösztökélte.

Legendája előbb volt, mint alkotása; személye már pályája kezdetén ismertebb volt, mint művei. Igen sok cikket írt: a jól gördülő sorok közül is az édes tájnyelvet vélte hallani az ember, legendabeli alak ajkán. Gyorsabban szerzett hírnevet, mint Petőfi vagy Arany; tulajdonképpen csak jelentkeznie kellett, rálépnie az eleve leteregetett szőnyegekre: a parasztimádat leste már a testbeöltözött eszményt. Igényes íróra út ennél veszélyesebb nem várhat.

Öntudattal, biztosan indult meg rajta. Nem is olyan vezér volt, akit a tábor nyom ki magából, hanem olyan, akit a tábor szív magához, mint hajdan a kurucok Rákóczit. Egyetlen hiba volt: a táborba nem a parasztság sereglett, hanem az irodalmi élet s az, amit ma középosztályunk ifjúságának hívunk. De volt egy kétes előny is: e réteg műveltsége alacsonyabb, illetve romlottabb parasztságunkénál is. Megkönnyíti ilyesmi a vezér dolgát? Meg is nehezíti.

Veres állja a szerepet. Ötödik esztendeje, hogy nem megyek olyan társaságba, ahol háromnál több ember van, de kapom még a különböző értekezletekre, gyűlésekre, honmentő vacsorákra a meghívót: alig van köztük, amelyről hiányzanék az ő neve. A réteg, amely tegnap még megvesszőzte volna s holnap tán meg is vesszőzi, átmenetileg, ahogy szokás, isteni küldöttként ünnepli, néha Rasputinként. Cikkeit, bírálatait és fejtegetéseit a legkülönbözőbb kérdésekről a legkülönbözőbb szellemű folyóiratok közlik.

Nyilván e cikkek és előadások summája legutóbbi könyve, a "Mit ér az ember, ha magyar". A könyv hangjából is kiérződik: az író most áll dicsősége delelőjén. Ezért tartom illendőnek, hogy most szálljak szembe vele s ahogy tudom, megingassam: most áll pályája fordulóján is. Könyve a legrosszabb irányba mutat. Teljes erőmmel le kell vágnom.

Tulajdonképpen röviden végezhetek vele, a könyv három-négy embernek készült, az egész világot beleértve.

A népek vezéreinek nyujt aprólékos használati utasítást sorrendben arra, hogyan nősüljenek, kikkel barátkozzanak, hogyan kezeljék a gyávákat, az árulókat, a szélhámosokat, a jóhiszemű reformereket, egyszóval hogyan szerezzék és tartsák meg a tömeget, azaz a hatalmat. Kezdetben azt hittem, csak népvezéreknek készült, de ahogy a könyv hosszabbodott, egyre jobban kiderült, hogy én tévedek, a szerző nemzetvezérekre gondol. A tévedés oka, hogy ez neki is csak később jutott eszébe, könyve elején még az ország jobbratörő parasztifjaihoz szól, nekik bizonygatja kezdetben naív, hovatovább ellenszenves kérkedéssel, hogy milyen bölcs és hiteles tanácsokat fog adni.

"Engem - írja - nem riaszt vissza, ha sem a hivatalos tudomány, sem a polgárság művelt vezetői nem tartanak illetékesnek, hogy a magyarság nevében beszéljek, avagy éppen oktató hangon beszéljek." Ilyen aggállyal multunk nagyjai sem törődtek. "Ehelyett Zrinyi megírta a Német maszlag - török áfiumot", - folytatja kísérteties bizonyitékát adva annak, hogy él és őrködik a Múzsa: épp elhittségük csúcsán sujtja le a kérkedőket, egy villanó mosollyal. Nincs Veres hívei között senki, aki figyelmeztetné? Vagy háta mögött ők is mosolyognak? Megbecsülésem jele is, hogy szemtől szembe állok most vele.

Mert szándéka nyilván nemes, csak a gondolatokban téved el, abból az egyszerű okból, hogy minden gondolatot, amit a levegőből kifog és megért, sajátjának hisz, gondolatot pedig igazán rengeteg tarkát hord manapság a szél. Így történhetett, hogy ő, aki kétségtelenül azt vallja, hogy a parasztság (a munkásság példájára) csak alulról, saját erejéből emelődhet, hirtelen hitet és elvet vált s már nem is új nemességet, hanem új cézárokat nevel, tetterős, csak saját lelküknek felelő vezetőket, akik be mernek vágni egy adura is. "Világtörténelmi leckét adott ebből Mussolini az abesszin-ügyben."

"Bevallom, a könyv olvasása közben nem egyszer visszafordítottam a címlapot: valóban a te neved látom ott, Péter? Hogy pirítsak rád közös multunkkal? Ki ünnepli most eszméi benyomulását az ao-ba? Ily könnyű elfeledni az ős népi tapasztalatot, hogy minden hatalom, a legkisebb is, egy falusi kisbíróé is természeténél fogva megront? Hogy megront már az utána való vágy is? Hogy a "tömeggel" a feladat csak az emberiesítés lehet: az egyének szabad és egyenlő függetlenítése?

A könyv azzal is zülleszt, amivel példát akar adni. Tisztelem az írót, mikor bevallja, hogy őt csak a becsvágy mozgatja, az az "ösztönző démon", hogy "különb akarok lenni!", de megállok, amikor néhány háborúelőtti koca-bölcselő nyomán ebből pedagógiai elvet farag, ezt oltja a cézárságra buzdított parasztfiúkba. Amitől kezdetben is tartani lehetett, itt hegyomlásszerűen következett be.

A maga sajátos területén, a tapintható valóságon túllépő író kapkod, az idegen légkörben egyensúlyát veszti, nyilván ezért dülleszti szüntelenül mellét s üti fejét egyre magasabbra. Ő, a józan nép fia a mozgalom vagy a valóság fegyelmén kívül úgy beszél, mintha mámoros volna. "Maga a hatalom érzése egészen rendkívüli érzés, megmagyarázni nem is lehet: ezt érezni kell, - kurjantja. - Ha van benned hatalomvágy, akkor tudod, hogy micsoda. Emberek millióival rendelkezni, szeretni őket s ugyanakkor parancsolni is nekik..." Őszinteségével ilyen érzelmeket plántál.

Új világszemléletét nincs módom kedvem szerint bírálni: az írói versenyben, hogy kinek rekedt legtöbb betűje a cenzurán, azt hiszem én viszem a pálmát. Így csak stílusáról szólok. Nem tartom véletlennek, hogy e mámoros áradozásban és önhittségben nyelve is megromlik; olyan mondatokat ír le, mint a frissen magyarított zsargonujságok: "az őstehetségekről, akik vannak." A régi szép barázdákból homoksivatag ráncai lesznek. Ha van leleplező stílus, ez az. A Múzsa kegyetlenül működik: már törvényszerű, hogy az író épp a leglaposabb közhelyek után nyujtja át balkezét a jobbhoz egy meleg gratulációra.

Szeretném hangomat még élesebbé tenni, karvastagságúak már a fattyúhajtások ezen a szépen indult termőfán. Az ügy érdekében nyesem. Veres a szépprózától elfordulva nem a társadalomszemléletet választotta, hanem az utcai politikát, de itt sem a parasztságét, hanem a koreszmékre hajló, sőt hajbokoló "értelmiségi tömegekét"; azok méltó vezérre találnak benne; de csakis azok.

Hadd mondjam mégegyszer: én, akit valamikor azok közé számított, akik útját egyengették, e mostani útját eltorlaszolni szeretném, minden áron, akár barátságunkén is. Egy darab reményem él benne, ezt menteném. Az ő bukásával - melytől már csak egy lépés, a nevetségesség lépése választja el - egész népi mozgalmunk ütheti meg magát.

Ma is vallom, hogy ez a mozgalom, amelynek élgárdája a régi lobogót most, nem tudni, milyen meggondolásból egy színházi hetilapban ütötte le, a háború utáni szellemi élet legfontosabb jelensége volt. Veresnek is ez készítette elő a talajt, ez tűzte ki célját is. De természetesen nem személyiségének, hanem személyében annak a rétegnek, amely mondandóját őrá bízta. E mondandó meghallgatására az első parancs: az alázat. Ez első parancsa az írói hivatásnak is. Veres ehelyett "azonosult a néppel", majd a magyarsággal, így nézi már az emberiséget is. Nem hiszem, hogy csak a divatos mitoszok hatására; inkább egy lírikuséra.

Adyéra, akinek a verselésben ugyan nem akadt epigonja, de annál több akadt a magatartásban, abban az önistenítő fejedelmeskedésben, melybe Szabó Dezső óta annyian beleesnek és bennragadnak. Itt az idő, hogy ő kiláboljon belőle. Ha magábaszáll, úgy száll a népbe, a valóságba: úgy lesz író is, népvezető is. A másik út a jókat mondogató paraszthoz vezet, a tragikus pojácához.