Beethoven süket volt. Én szegény vagyok.

*

Akik az algebrát értették, hogy fájt mindíg a szivem: mennyire idegenek tőlem. Emlékszem egy, külömben ártatlan fiút, úgy tudtam gyülölni mint az osztrákot. És emlékszem olyan impressziómra, hogy ezek akik megfejtik az egyenleteket, ezek Marslakók. Annyira más világ, akik értik az algebrát. Algebraórán merengve néztem el az osztályban a fejeket. Olyanok mint az én fejem. A szavuk is fiú-szó, játszani is szeretnek, verekszenek is; hogy lehet hogy az algebrát állják? Véghetetlen szomorú lettem.

*

Kedves, alázatos lélek; boldog mosollyal köszön, a kalapját elnyújtva amennyire csak birja, s azután elnézőn, a képe szinte megdicsőül; most számol el magának afelől az üdv felől amit jelent néki, hogy engem láthatott.

*

Nem tudja úgy gyülölni az igazság a hazugságot, ahogy a hazugság gyülöli az igazságot. A világosság nem tudja úgy gyülölni a sötétséget, ahogy az gyülöli amazt; se a jóság nem tudja úgy a roszaságot gyülölni mint a roszaság a jóságot. A jóság nem is tud gyülölni. Csak csodálkozik, csak bánkódik a jóság.

*

Az elefánt két esztendőn át hordja a magzatát. Időket bíró nagy munka nem teremtődhet kapásból. Az állat is az él tovább, amelyik hosszabb ideig volt az anyja méhében.

*

Mindenki valami, valaki más szeretne lenni. Én én szeretnék lenni; nem jutok hozzá.

*

Az jutott eszembe: vajon ragyognának a csillagok az égen, kiöltöztek volna a Földön a virágok, a páva felnyitná-é meseszép farkát avval a tündéri rebbenettel, füttyentene-é akkor is a rigó, ha nem élne ember a világon, ha nem volna ez a müértő publikum aki előtt ragyoghat, zenghet, mutogathatja magát?

*

A halálnak más nevet kéne adni, ez a neve gyász és rémület. A kórház is olyan szomorú szó, pedig gyógyitanak benne. Egészség házának kéne híni. A halál helyett olyan szó kéne mely a békességgel rokon meg a szabadsággal.

*

A villamosra felkecmereg három törpe. Micsoda néma gaudium. Hát mi mekkora nagyok vagyunk? még egy öszvér is magasabb nálunk. A törpe tán csak azért keletkezett, hogy a kicsike ember valami magosságnak tudhassa magát.

*

Iró bajtárs, meg-meglop. Minap is elmeséltem a klubban valami kis hallott históriát; oda fülelt, harmadnapra elirta. Utánoz. Nyolc-tiz esztendő előttről való tárcáimat újjákölti. És pocskol a hátam megett, lebecsül. Istenem mit csináljak evvel a derék úrral.

Az ember szolgál itt életében valamit, valami szépet, valami emberséget. Ennek terjedni kell. Az utánzóm nékem segít. Az eredetit nem őreá bizták, azért haragszik őkelme. Haragszik mint a szegény a gazdagra, csúnya a szépre. Igaza van. Az a fájdalom, amit a szivemnek az ő emberi hütelensége jelent, az az én privát bajom; a munkáló elmének túl kell ezen magát tenni.

*

Nem hiszem, hát nem igaz.

*

Még öreg se vagyok és talán már nem is illik élnem, ha összeadom versiró fivéreimet akik fiatalabb fővel meghaltak.

*

Az erdőben küzködő ősember nem ismerte ezeket a lélekszaggató csúf hangzatokat, gyárkéményét, fékezését, autókürtét, shrapnelét, repülőgépét, gőzszelepét, ködkürtét a tengeren. Hanem ő szenvedte a farkasnak, sakálnak, keselyűnek, veszedelmes vad majmoknak az üvöltéseit, visításait.

*

Nem az élet kell, nem ahhoz ragaszkodom én. A világ kell. A látvány. A látás, eszmélés, ennek a véghetetlensége. Nem akarózom itthagyni az előadást.

*

Nem hajlik a hátam eléggé. A tornaóráinkon szégyellettem fiúkoromba, hogy a lenyujtott két kezem nem éri el a lábomfejét, úgy, mint a többi fiú ujjai vége eléri. Nem tudom, nincsen-é kapcsolatban ez a fiziológiai hátrány avval a lelkivel, hogy nem bírtam alkalmazkodni, meghajolni másoknak se az igaztalanságai, se a jótanácsai előtt.

*

Művész vagyok, árnyékom a fényes, nem életem.