Shakespeare hitvallása
Kosztolányi Dezső kiadatlan kézirata
Hölgyeim és Uraim,
háromhónapi szakadatlan munka után a napokban fejeztem be Shakespeare Téli regé-jének fordítását, melyet a jövő idényben egy színházunk mutat majd be. Kemény munka volt. Most pedig, hogy idejövök az Önök színe elé, az asztalhoz, még mindig az ő szavai zengenek bennem. Shakespeareről beszélek.
*
Shakespeare 1611-ben irta a Téli regé-t. (Vitás, hogy ez-e vagy a Vihar-e legutolsó darabja.) Ekkor már 36 dráma volt mögötte és 7 nagy költemény. Utána visszavonult, fáradtan és elégedetten, mint a biblia Istene, ki miután megteremtette az embert, a hetedik napon pihent. Negyvenhét éves volt. Ötvenkét éves korában - öt év mulva - pedig meghalt.
*
Engem ez a darab nagyon vonzott, mint sokakat, kik legköltőibb alkotásának tartják. Petőfi Sándor annak idején szintén foglalkozott a gondolattal, hogy lefordítja és váltig sajnálhatjuk, hogy tervét nem valósította meg.
*
Mi érdekelt benne? Az öregedő művész, ki már mint művész érti a mesterségét s az ember, ki már mindent tudott, ami az életben jó és rossz, nemesség és aljasság s kimondhatatlan fájdalom, aztán még egyszer felvonultatott maga előtt mindent, mielőtt végkép elnémult.
*
A Téli regét egy gyermek kezdi mesélni, Mamillius, az édesanyjának, tíz-tizenegyéves kis királyfi, ki meséjét nem tudja befejezni, mert édesanyját elhurcoltatja féltékeny édesatyja, a gyermek pedig az egyetlen jelenet után eltünik szemünk elől, meghal.
Ez a gyermek kedves, koraérett, korát meghaladó értelemmel és nemes arcán a halál sápadt jegye. Érdekes és megdöbbentő, hogy Shakespeare, ki annyi változatos, ünnepélyes és hétköznapi embert rajzolt, a gyermeket csakis így, tragikusan tudta látni. Még egy gyermeket festett ezenkívül, ki hasonló ehhez, a "János király"-ban a kis Arthur herceget, kit izzó vassal akarnak megvakítani, aztán leugrik a magas sziklafalról és szörnyethal.
Ennek a különös jelenségnek magyarázatát két tizenhatodik századbeli angol anyakönyvi adat adja meg. 1585-ben Shakespeare Vilmosnak és feleségének, Hathaway Annának ikrei születtek, egy leány, kit Judithnak neveztek és egy fiúcska, ki a keresztségben a Hamnet nevet kapta. Aztán tizenegy év mulva, 1596-ban a halotti könyvben ezt olvassuk: Hamnet, filius William Shakespeare. Shakespeare Vilmos fia, Hamnet tizenegy éves korában meghalt.
Shakespearenek ez maradt egész életében legnagyobb fájdalma. A gyermek, ki ártatlanul és tehetetlenül a kegyetlen világgal, a roppant világgal birkózik, mindig az ő kisfia, ki szembenáll a halállal.
Hamnet, ez a név e rettenetes emlékek gazát bolygatta meg benne. Nem véletlen, hogy azt az alakját, ki szívéhez legközelebb volt, a dán királyfit Hamletnek hívják. Mamillius alakjában regeszerűen, utoljára vonul föl Hamnet.
De a másik gyötrelme is hangot kapott, melyet egy élet tapasztalata után nem tudott végleg elintézni, személyes ügye, talán legegyénibb, legordítóbb szenvedése, a féltékenység - az a gondolat, hogy a nőt, akit szeretünk, a változó, sohasem állandó szenvedélyek torlatában élve is elveszthetjük, mint azt a gyermeket, kit elragad tőlünk a halál. Fiatalabb korában már szembenézett vele, keményen. Othello az első féltékeny hőse. Posthumus a második, Leontes, Szicilia királya, a Téli rege főalakja a harmadik. Ez is meggyilkolja szenvedélyével Hermionét, akár Othello Desdemonát. A törvényszéki tárgyaláson a tisztes és hű királyné, kit házasságtöréssel vádol, elájul, aztán hírül hozzák Leontesnek, hogy Hermione meghalt.
*
Csakhogy itt a megoldás más. Shakespeare, az öregedő költő, a bölcs művész, ki mindent látott és mindent tudott, élete utolsó éveiben nem akarta - nem nemakarta - nem bírta színről színre szemlélni az élet megoldhatatlan borzalmait. Az ifjúság derüs, az öregkor szomorú. Ez igaz. De a költészetben megfordítva van. Ott a tapasztalatlan ifjúság a komor s a tapasztalt öregkor, mely már magán viseli azt a tragikumot, melyet az ifjúkor elég erős volt elképzelni, a sír előtt ösztönösen védekezik a sötétség ellen és megegyezésre hajlandó, vidámságra lágyul. Lehet-e, hogy az élet nyom nélkül elmúljék? Nincs mód, hogy összehangoljuk végtelenségre törő vágyunkat és véges sorsunkat, hogy tiltakozzunk a sok igazságtalanság ellen, mely börtönbe veti a jókat, fölmagasztalja a rosszakat, elrabolja tőlünk minden ok nélkül azokat, akiket szerettünk? Valami rendet keres az öregkor, valami igazságszolgáltatást. Az öregkor hinni akar.
Shakespeare is hinni akart és hitt is. A Téli rege felel arra, miben hitt.
Itt egy csodával oldotta meg a cselekményt. Hermione nem halt meg, később magához tért ájulásából. Paulina, a királyné udvarhölgye elbujtatta úrnőjét, aztán tizenhat évig rejtve tartotta ott és miután Leontes bűnéért eleget vezekelt, eléje tárja, mint szobrot, azt mondja, hogy egy szobrász által elkészíttette a királyné képmását s a zene hangjainál életre kelti őt. A halottak föltámadnak. Shakespeare föltámasztja a halottakat. Ennek pedig mély értelme van. Lássuk, hogy mi az.
*
Miben hitt Shakespeare?
Vallására nézve katolikus volt, az maradt akkor is, mikor VIII. Henrik puritánjai elevenen nyúzták meg, máglyán égették el a pápistákat s kilenc rokonát kivégezték. Feleségével - mint egy újabban napfényre került adat bizonyítja - egy katolikus püspökségen kelt egybe. Ez a magatartása nemes dac lehetett. Az ellenzékhez tartozott. De a tételes dogmában nem hitt soha. Lépten-nyomon árulja el, drámái különböző helyein, hogy mennyire bizonytalannak tartja földi sorsunkat s mennyire veszélyesnek az azután következőket. Hamlet, ki mindig helyette beszél, nem tudja, hogy "mily álmok jönnek a halálban" s oly arccal nézi a temetőben a koponyákat, mint aki a teljes, föltétlen megsemmisülés bizonyosságát látja maga előtt. De Hamlet is hitt valamiben.
Hitt a művészetben, a zenében, a színészetben s lelke lelkéből szól, mikor a színésznőt mint királynét köszönti és mint szakember tanácsot ad a művészeknek. Shakespeare a művészetben hitt, mely túl a földi törvényeken megválthat bennünket, hitt a művészet vallásában. Ez volt az ő igazi vallása.
Soha világosabban nem fejezte ezt ki, mint a Téli rege utolsó jelenetében, mely talán utolsó írása is. Ez az ő búcsúja az élettől és művészettől: hitvallás.
Ime egy halott megelevenedik. A csalóka Művészet széttöri a sors korlátait, a szobor, a szépség mása élni kezd, mert fölébreszti a zene.
Ezt a jelenetet, mely jelképes, minden ízében bemutatom Önöknek:
- - -
Itt vége a regének. Utoljára megesett tehát a csoda, nem valami hókusz-pókusz, különös szemfényvesztés által, hanem az egyetlen csoda, amely az életben megtörténhetik, a művészet csodája által. A szenvedés megkapta jutalmát. Én pedig búcsúzóul a legnagyobb költő hitét adom át Önöknek, melyet emelt homlokkal vallhatunk mindnyájan: életünk mulandó, megsemmisülünk, elrothadunk, de a szeretet még csodát tehet, a művészet mély erkölcsisége megőrzi, ami elmúlik s halottainkat föltámasztja a költészet, a nagy, időn és téren kívül való zene.
.jpg "Az aratás és a fegyvergyakorlatok")
.jpg "Az önálló vámterület és a függetlenségi párt")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!