A Hattyúdal, a Vígszínház újdonsága szabályszerű szerep-dráma, egyetlen nagy, sokszínű szerep, amely mellett a többi teljesen mellékes, csak arra való, hogy valami cselekvény-félét lehessen bonyolítani. Színész-dráma, színész - az angol Emlyn Williams - írta és színészt játszik benne a főszereplő. Somlay Artur kapott benne olyan feladatot, amelyben végre, annyi semmitmondó szerep után, kedvére bonthatta ki színészi lényének gazdagságát.

Öregedő színészt játszik, aki lecsúszott a színpadról, elmerült az italban, nyomorba kerülten, züllött környezethez hasonultan él, egyetlen öröme és egyetlen megmaradt szép érzése a kedves kis sánta lánya iránti szeretet. A darab elején így látjuk: Lear király kopott hermelinpalástjában jön be, részegen komédiázik, fraternizál a nyomorúságos szállás silány lakóival, de amint bejön a lánya, megjuhászodik.

Somlay itt nagyon nehéz feladatot old meg: a züllött, részeg emberben megmutatja, hogy mégis csak művész, nemes anyag romlott meg benne. A Lear palástja megpendíti a következő motívumot, amely a darab magva lesz. Jön egy asszony, akihez a színészt valamikor gyöngéd szálak fűzték s aki el tudja intézni, hogy egy vállalkozó szerződtesse.

A színész - Maddoc a neve - kikászálódik a züllésből, rendes életet kezd élni és szerződtetik Lear szerepére. Somlay játéka itt ér tetőpontra: tanulja szerepét, belemelegszik és eljátssza a Lear nagy monológját, teljesen azonosul Lear szerepével. Ezt a művész rendkívüli erővel csinálja, a költő szelleme ragadja magával, ki a közönséges környezetből, magasan föléje. A játéknak szárnya nő, nagy magasságokba száll fel.

A Lear-motívum azonban belejátszik Maddoc életébe, maga is Learnek érzi magát, mikor megtudja, hogy leánya beleszeret egy fiatal muzsikusba és el akar menni vele Amerikába. Ahogy ezt a csapást fogadja, pátosz nélkül, jóformán szavak nélkül, megjátszva mégis a szörnyű csalódást, az apai önzést, amelyről most látni világosan, hogy forrása több az apai szeretetnél, az mintapéldája lehetne az egyszerű eszközökkel, szinte csak mozdulattal és arcjátékkal kifejezett lélekábrázolásnak.

Maddoc összetörik, nem megy el a Lear-előadásra, részegen hazajön mindenki rémületére s megértve a lánya szerelmét, félre akar állni, öngyilkosságot kísérel meg, amelyet a muzsikus megakadályoz. Somlay játékában ez a Maddoc visszaesik abba az állapotba, ahogy a darab elején láttuk, de az benne a művészet, hogy teljesen éreztetni tudja a különbséget korábbi és mostani állapota között: ha az elején tragikomikus volt, most tisztára tragikus.

Számtalan apró mozzanatból van egységbe fogva a játék, a skála a részeg dadogásból a művészi extázisig emelkedik és a sötét kétségbeesésig esik le és nincs benne egyetlen hamis hang, mindig igaznak kell érezni. Olyan színész van előttünk, aki most már föltétlen uralmában tartja művészete összes eszközeit, hiánytalanul bírja a legszélesebb skálát. Milyen kár, hogy ennek megmutatására olyan ritkán adódik Somlaynak alkalom.

A többi szereplők is, különösen Tolnay Klári és Kőmüves Sándor kifogástalan játékot adnak. Williams darabjáról lehetne vitatkozni, nem mindig dolgozik fínom eszközökkel, nem veti meg az olcsó hatásokat sem, bár koncepciójában, a Lear-motívum szellemes alkalmazásában van szellemesség. Mindenesetre örülnünk kell annak az alkalomnak, melyet Somlay számára adott.