A német közgazdasági élet 1933 óta hatalmas átalakuláson ment keresztül.
Ez az átalakulás az egész világon egyedülálló jelenségnek nevezhető; nem csoda, ha nemcsak a szakembereket, hanem a nagyközönség széles rétegeit is már régóta foglalkoztatja. A problémával igen sokan foglalkoztak tudományosan és féltudományosan. Most érdekes előadást tartott erről a Budapesti Német Tudományos Intézetben dr. Robert Nöll bécsi egyetemi tanár.

Németország legsúlyosabb problémája szerinte a világháború óta a munkanélküliség volt.
1933-ban, a nemzeti szocializmus uralomrajutásakor több mint hatmillió volt a munkanélküliek és több millió az alkalmi munkások száma. A munkanélküliség leküzdésére alkalmas nagy szükség-közmunkák finanszírozására szükséges milliárdok előteremtése azonban akkoriban lehetetlennek látszott, mert az 1931-es nagy bankkrízis óta az ország hitelszervezete, pénz- és tőkepiaca a teljes összeomlás képét mutatta.

Az akkori tudományos irodalom, sőt kineveztetése előtt maga Hjalmar Schacht is minden, a régebbi tudományos dogmáktól eltérő pénzalkotásban inflációs veszélyt látott. Érdekes, hogy Amerikában ugyanekkor Roosevelt is a maga nagyszabású pénzügyi manővereit inflációs jellegű áremelkedés reményében kezdte meg.

A Führer a tudományos felfogással éles ellentétben a munkanélküliség megszüntetésére úgynevezett „Arbeitsbeschaffungswechsel”-eket hivott életre.
Ezek a „munkaszerző váltók”, amelyek alakilag rövid, valójukban azonban hosszúlejáratra szóltak. A Reichsbankot kötelezték a váltók korlátlan leszámítolására. Hogy ezek az intézkedések miért nem okoztak inflációt sem Amerikában, sem Németországban, azt az előadó azzal magyarázta, hogy a pénzalkotás hosszúlejáratú beruházások számára is lehetséges inflációs veszély nélkül mindaddig, ameddig megfelelő mennyiségű munkaerő és nyersanyag áll rendelkezésre ahhoz, hogy minden, a pénz szaporításával megnövekvő árukereslet megnövekedett kínálattal legyen kielégíthető.

1936 elején sikerült bekapcsolni a termelésbe a munkanélküliek seregeit.
Az 1935-ös általános védkötelezettség bevezetése, továbbá a hazai nyersanyagforrások kihasználására irányuló második négyéves terv új milliárdok befektetését tette szükségessé. A birodalomnak most két új pénzforrás állt e célból rendelkezésére:
1. 1933 előtt a bankbetéteket a munkanélküliek kénytelenek voltak felélni. 1936 óta, a munkanélküliség megszüntével ezek a bankbetétek ismét megszaporodtak. A Birodalom a betéteket a tőkepiac különleges irányításával a hosszúlejáratú kölcsönök fedezésére használta, míg az ipart elsősorban önfinanszírozásra utalta.
2. A közgazdasági élet felélénkülésével növekedtek az adóbevételek. Emelésekkel növelték még jobban az adóbevételeket. A munkanélküliség megszünésével az addigi munkanélküli segélyeket most már a fegyverkezés fedezésére lehetett fordítani.

A jószágforgalom megélénkülése szükségessé tette sok életfontosságú nyersanyagnak külföldről való behozatalát.
Németország fizetési lehetőségek hiányában a német áruk fokozott kivitelével akarta ezt elérni, mert Angliával, az USA-val és Franciaországgal ellentétben mindennemű devalvációnak ellen volt. Ugyanis a belföldi exportáruknak a devalvációval történő árcsökkentése nem növeli meg a külföldi fizetési eszközök mennyiségét, tehát nem teszi lehetősé nagyobb mennyiségű nyersanyag behozatalát. Ezt az elgondolást igazolja az is, hogy a háború kitörésekor Anglia és Franciaország is kénytelen volt áttérni az általuk bírált devizagazdálkodási rendszerre.

A Westwall építése (1938 óta!) és a Birodalom nagy területi megnövekedése újabb jövedelmi forrásokat tettek szükségessé.
Az 1939-es új pénzügyi terv keretében a Birodalom közvetlenül a szállítóinál igyekezett hitelt szerezni, és pedig oly módon, hogy 40% erejéig úgynevezett „Steuergutschein”-ekkel fizetett. A szállítók ezekkel nemcsak adót fizethettek a későbbi években, hanem tovább is adhatták őket, a mindenkori számlaösszeg 40%-a erejéig. 1939 november elsejével beszüntették ezt az eljárást, a háborús finanszírozási politika új utakra lépett.

A háborús pénzügyi intézkedések a 2400 márka feletti jövedelmeket 50%-os jövedelmi adópótlékkal terhelték meg. 20%-kal emelték a sör, pezsgő, pálinka és dohány adóját is. Az adó- és illetékszedési joggal felruházott testületek jövedelmük egy részét szintén kénytelenek voltak a birodalomnak továbbítani. Mindezek következtében már az 1940-es évben csupán adóból 27.2 milliárdos jövedelme volt a Birodalomnak. A megszállott területek megszállási költségei, a protektorátus hozzájárulása és különféle más bevételek alapján az 1941-es évben 40 milliárdos bevétel várható. Minden, nem a háborúval összefüggő egyéb állami kiadást erősen lefaragtak.

Mindezek az intézkedések már önmagukban is lehetővé teszik a háború pénzügyi fedezését.
A tőkekamatlábnak 4.5%-ről 3.5%-ra történt csökkenése pedig azt mutatja, hogy a német birodalomnak a háború folyamán növekvő hosszúlejáratú eladósodása nem veszélyezteti a Birodalom közgazdasági életét, noha a Birodalom összes államadóssága ma 92 milliárd.

A mozgósítás folytán növekedett a Birodalom készpénzszükséglete.
A készpénzforgalom növelésére újabb állami kincstári váltókat számítoltattak le a Jegybanknál. A bankjegyforgalom így 1939 júliusa óta 9 milliárdról kereken 16 milliárdra emelkedett. A megszállt területek, továbbá az ellenséges területeken álló seregek fizetési eszközökben való szükségletéről a birodalmi hitelpénztárak gondoskodnak, részben a nemzeti jegybankokkal együttműködve. A növekvő váltópénzszükséglet fedezésére egy és két Rentenmark értékű pénzjegyeket ad ki az 1923-ban alapított Deutsche Rentenbank, melyet a háború tartamára ismét feljogosítottak a Rentenmark forgalombahozatalára.

Az előadó itt megjegyezte, hogy a szakemberek előtt úgyis ismeretes köz- és pénzgazdasági nehézségekre és problémákra, melyek mindezek mögött a tények mögött rejlenek, az idő rövidsége miatt nincs módjában kitérni, csak arra szeretné a figyelmet felhívni, hogy a nemzeti szocialista munkaszerzés finanszírozása a pénzelméletnek egész új perspektiváit nyitotta meg. Az eddigi pénz- és értékelméletek tanításainak nagy része tarthatatlannak és hamisnak bizonyult.

Mindjobban bebizonyosodik a pénzalkotás és minden finanszírozás szoros összefüggése a jószágalkotási lehetőségekkel.
Ma már nincs igaza Montecuccolinak, hogy a háborúhoz csak pénz kell. A pénzügyi politikának csupán az lehet a feladata, hogy elősegítse a termelési lehetőségek teljes kiaknázását a közgazdaság számára, – a háborúban a nép életlehetőségének, a békében pedig növekvő jólétének a biztosítására.