Országhatárhoz érkezés többnyire bosszúságot jelent az utas számára, különösen az első világháború óta. Utlevél- és vámvizsgálat tartja fel itt útjában. Elképzelhető hát az a fogcsikorgatás, amellyel az utas egy olyan országhoz ér, amelynek nem is egy, de egymásután két határán kell keresztül-vergődnie.

Egyetlen állam sem őrzi olyan erősen kapuit, mint Afganisztán. A félelmetes sziklahegyekkel védett Khyber-szoroson át bonyolódik le a forgalom India felé, de a karavánok csak kétszer egy héten - az engedélyezett napokon - juthatnak keresztül a szoroson. A hét többi napjain zárt falak övezik Afganisztánt, „lélek az ajtón se ki, se be…

Még harminc éve sincs, hogy vasúti sín csillog a tikkasztó napfényben afgán földön. Ez is csak negyvenkilométeres vonalon szeli át a sziklahegyet és az ország szélén. Landikhana angol telepnél véget ér. A dohogó mozdony is csak nappal merészkedik útjára és akkor is állig felfegyverzett harcosok őrzik a pályáját, az egész útvonalon.

Az utas, aki az indiai Peshavarban nagynehezen megkapta az Afganisztánba szóló vízumot és a barátságos figyelmeztetést, hogy élete ezen a vakmerő úton nincs túlzott biztonságban, végre felül a vonatra. Az út elején elmerül a vadregényes tájék szemléletében: évezredes várromok terpeszkednek a hegytetőkön és ázsiai oligarchák vad harcairól, furcsa életéről mesélnek. Aztán az út közvetlen mentére terelődik a figyelme. Kis távolságban egymástól, roppant harcias formájú „védőőrség” sorakozik a sínek mentén. Hatalmas termetű, villogó, feketeszemű, erős sasorrú férfiak ezek, az angol katonák khaki-színű vásznába öltözve, de turbánnal a fejükön. Fegyver a vállukon, kés az övükben...

Az utas megtudja, hogy ezek az afganisztáni pathán benszülöttek afridi-törzséhez tartoznak, a legfékezhetetlenebb, legvadabb törzshöz, amely évszázadokon át veszélyeztette a közbiztonságot és ma sem ritkaság, hogy egész falvakat irtanak ki. De ez „magánügy”, amelynek rúgója a vérbosszú. Ez ellen tehetetlen az angol kormányzat. De a karavánok kifosztásának és legyilkolásának igen bölcs és hathatos intézkedéssel vetett véget: rablóból pandúrt csinált, akár a mi Rádaynk, aki így fékezte meg a magyar puszták betyárjait a mult század második felében. Megfelelő zsold ellenében az afridi-törzsbelieket szerződtette a vasúti vonal és a karavánok védelmére. Erre nagy szükség volt, mert India kereskedelmi összeköttetése Perzsiával és Nyugat-Turkesztánnal Afganisztánon, a Khyber-szoroson keresztül bonyolódik le évezredek óta.

Dohogva kanyarog a vonat a sziklák között. A vasúti állomások valóságos erődök, géppuskákkal, lőrésekkel, nagymennyiségű fegyverrel felszerelve. Ablakok csak a belső udvarra nyílnak. Nem lehet élvezet itt a vasutasok helyzete! A szoros sziklaóriásai mögül minden percben feltűnhetnek o támadó csapatok...

Jamrud erődítménye után olyan területre jut a vonat, amely tulajdonképpen nem tartozik Afganisztánhoz. A fékezhetetlen vad törzsek szabad területe ez. Itt úgy élnek, ahogyan jólesik nekik: semmiféle állami szabályzat, törvény nem köti őket. Csak a saját, ősi törvényeik. Ezek között első helyen áll a vérbosszú. Kultúrájuk - ha ugyan annak nevezhető egyáltalán - kétezer év előtti állapotában maradt fenn máig. A fallal körített nyomorúságos falvak vályogviskói körül csak asszonyok dolgoznak - fejükön korsót visznek, csípőjükön lovagol a kicsi gyermek - a férfiak csak hadakoznak. A benszülöttek háza is erődszerűen épült: ablakai csak az udvarra nyílnak és erős gerenda-kapuja állandóan zárt. Nagyon fontos ez a védekezés olyan vidéken, ahol a vérontás mindennapos dolog.

Kilencvenkét hídon és harmincnégy alagúton fut keresztül a vonat, mire átvágja a Kbyber-szoros szikláit és elérkezik végállomásáig: Landikhana-ba. Itt modern erődítménye van az angoloknak és brit csapatok mellett indiai gurkha ezredek katonái is táboroznak a falak között. A kicsi termetű ghurkák kitűnő ellenfeleknek bizonyultak a harcokban a hatalmas afridikkel szemben, mert erőben nem mérkőzhetnek ugyan azokkal, de ügyességben felülmulják őket és görbe késük veszedelmes fegyver a kezükben. Mindkét törzs benszülött ázsiai ugyan, mégsem kell attól tartani, hogy összefognak az angolok ellen, mert ledönthetetlen választó fal közöttük a - vallás. Az afridik fanatikus mohamedánok, a ghurkák pedig a hindu vallás követői.

Landikhana állomása a tulajdonképpeni afgán határ. Az előző csak „adminisztratív” határ volt. A kettő között terül el a szabad törzsek portyázó területe. Landikhanában tehát újra kezdődik az útlevélvizsgálat... Az utas feje fölött hatalmas figyelmeztető-táblák ormótlankodnak mindenfelé: „Engedély nélkül szigorúan tilos Afganisztán területére lépni!” felírással.

A féltve őrzött ország területéről szünet nélkül vándorolnak a teve-karavánok India felé. De csak kétszer egy héten léphetik át a határt. Ezer meg ezer teve ballag a Khyber-szoros szikláinak irányába, körülöttük teve-hajcsárok sürgölődnek, akik egész családjukat magukkal viszik a hosszú útra. Festőien színes látvány egy-egy ilyen karaván. Hatalmas fahasábok, tarka szőnyeg-göngyölegek, terítők súlyosodnak – gyakran háromszáz kilónyi súlyban - egy-egy teve púpja körül: a Kabul környékéről jövő karavánok állatai pedig többnyire gyümölcsöskosarakat hintálnak hátukon, mert ez a vidék híres a gyümölcstermeléséről, óriás szemű, mézédes, nedvdús szőlőfürtök és kerek, piros almák mosolyognak a tetézett kosarakból, valóságos kánaáni gyümölcsök! Öszvérek, kicsi szamarak, lomha bivalyok is keverednek a tevék közé. A bivalyok szekereket húznak, az öszvéreken, szamarakon nők és gyermekek lovagolnak. De nem ritkán tyúkok ülnek a hátukon...