A könyvet a fiatal írók egy előkelő csoportja adta ki, minden programcikk nélkül, szerényen, de mégis érezhetően nemzedék-megnyilatkozás gyanánt. Jankovich, Jékely, Rónay György, Takáts Gyula, Toldalaghy versekkel, Lovas Gyula, Molnár Kata, Ottlik Géza, Örley István, Soós László, Sőtér István, Thurzó Gábor pedig novellákkal szerepel - legtöbbjük jól ismert név, több kötetnyi műre tekint vissza. Különösen a lirikusoknak van már kialakult profiljuk.

Jankovich Ferenc otthonos és szomorú tájakon jár magyar keserűségekkel, Rónay György a kemény gondolatok falába fúrja magát verseinek kristályos, csavarmenetes formájával, Takáts Gyula angyali kedvteléssel rakosgat egymás mellé jóleső színeket, Toldalaghy Pál versei fínomak, mint a japán rajzok, szűkszavúságuk diszkrét, úri bánatokat sejttet. Csak Jékely Zoltán mutatkozik itt új oldalról: jambusról más ütemekre vált át és közben valami kedves öregdiákos hangot üt meg, ami nagyon jól áll neki.

A novellák közt legsikerültebb Örley István biztos vonalvezetésű kompoziciója, igazi, szigorú értelemben vett novella. Mégsem ezt emelem ki, hanem inkább Sőtér István és Thurzó Gábor szép írását, mert úgy érzem, ez a kettő a legjellemzőbb az egész írói csoportra, itt van a program elrejtve, amelyet a kritikus hivatása nyiltan kimondani.

A közös mondanivaló a nosztalgia. Csendes-álmodozó elvágyódás a multba; a jelen ellen nincs egy rossz szavuk sem, a jövőre nem kíváncsiak; nem elégedetlenségből vágyódnak el, hanem azért, mert lelküket megejtette a visszahozhatatlanság varázsa. Kádár Erzsébet nagyon okosan írta a Nyugat mult számában, hogy mindnyájan Alain-Fournier Ťtitokzatos birtokátť találták meg és kissé tanácstalanok, hogy most mihez kezdjenek vele, akár a francia író regényének második részében.

Közös pátrónusuk Krúdy Gyula. Némelyikük csak tématikában követi a mestert, más hangban, zenében is Krúdy gordonkabúgását keresi. De mindnyájukban közös az idő-élmény, ami Krúdy írásainak alapja: a tegnapélmény. Ez a tegnap Krúdynál is bizonytalan időszak, Zsigmond királytól a világháború kitöréséig húzódik, legfőbb stílusjegye a polgári méla biedermeier. Ilyen biedermeier-lágyságban látja a fiatal költőcsoport is a tegnapot, a multat.

S amint öregszünk, ez a tegnap csodálatosképpen mind közelebb jön hozzánk: ezek a fiatalok már biedermeiermultnak, nagymamai kornak érzik a huszas éveket is. Az egyik novella 1920-ban játszódik s a fiatal lány bukj-el-szoknyát visel, Waldemar Psylanderbe szerelmes és kivülről tudja Ťannak az iszákos költőnek illetlen verseit, akit Ady Endrének hívnakť: tehát a tízes évek divatját.

Bizonysága annak, hogy ennek a nemzedéknek szemében már a huszas évek is úgy összemosódtak egy általános biedermeier aranyködbe a régebbi évekkel, mint Krúdy írásaiban Mária Terézia és Ferenc József kora. Sőtér István novellájában éppen az a kitűnő, hogy erre az összemosó idő-szemléletre építi fel krúdysan induló, de angolosan folytatódó remek kísértet-históriáját.

Politikáról a kötetben egy szó sem esik, mintha fogadásból vagy fogadalomból nem beszélnének róla. Az egyik költeményben megjelenik ugyan a vármegyeháza és az ember azt hiszi, hogy Ady politikai jelképe támad fel, de a cím gondosan figyelmeztet: Politika nélkül. Megnézem a címlapot: Almanach az 1941. évre... Milyen érdekes dokumentum lesz ez valamikor!

Szerb Antal