Őszintén be kell vallanunk, hogy egyáltalában nem voltunk elragadtatva a városi képtár újabb szerzeményeinek kiállításától. Igaz, hogy egy csomó jelentős műalkotással gyarapodott, de bőségesen tartalmaz olyan holmit is, amelynek közgyüjteményben nem volna szabad nyilvánosságot ajándékozni. Tudjuk, hogy a főváros bizonyos mértékben karitatív szempontokat is figyelembe vesz vásárlásainál. De ennek a szempontnak ki kell terjednie a közönség kíméletére is: kétségtelenül jelentéktelen festmények kiállításával kár ízlését rontani.

Általában, sajnos, nem igen fedezhetünk fel a képtár vásárlásaiban következetesen átgondolt és helyes irányító szempontokat. Nincs határozott célkitűzése, mely a Szépművészeti Múzeum programjától elválasztaná. Ez mindenesetre hiba, mert nincsen értelme annak, hogy ugyanazokra a célokra törekedjék. Ugyanabban a városban nem lehet jogosultsága két azonos törekvésű közgyüjteménynek. A Szépművészeti Múzeum összegyüjtötte festészetünk termelésének legjavát és a jövőben is erre fog törekedni. A Fővárosi Képtár tehát vagy nem juthat már hozzá enémű reprezentatív alkotásokhoz, vagy pedig versenyez a Szépművészeti Múzeummal.

Annak pedig még kevesebb értelme van, hogy kiváló festők gyöngébb műveit szedje össze és még kevesebb, hogy jelentéktelenek jelentéktelen műveivel tömje meg kiállításra meglehetősen alkalmatlan helyiségeit. S ha már efféle műveket vagy karitatív, vagy egyéb szempontokból vásárol is, van a fővárosnak elég hivatalos helyisége, ahol azokat falak díszítésére felhasználhatja, ha éppen idegenkedik attól, hogy raktárában átadja őket a jól megérdemelt feledésnek.

Valamiképen specializálni kellene a képtár gyüjtését. De ez a specializálás minden egyéb lehet, csak éppen a selejtes művek gyüjtögetése nem. Kinek jutna eszébe közönségünket harmad- és negyedrangú lírikusok műveiből összetákolt anthologiákkal úntatni? A fővárosi képtár pedig ezt teszi a vásárolt és kiállított művek egy részével.

Miért nem próbál a képtár vezetősége olyan szerepre vállalkozni, mint amilyent annakidején Párisban a Luxembourg-múzeum töltött be? Azaz, a még nem kétségtelen történelmi értékké vált alkotások és művészek egyik állomása lehetne, lépcsőfok, mely a nemzeti képtárhoz vezet. Vagyis vásároljon a főváros elsősorban is a fiataloktól, akik a mai viszonyok között ugyancsak rászorulnak az anyagi támogatásra. Persze vigyázni kellene arra, hogy csak az igazi tehetségeket támogassa és ne derűre-borúra boldog-boldogtalant.

A fiatalság felkarolásának látszanak nyomai e kiállításon is. Ezt nem tagadhatjuk. De a válogatás fölötte fogyatékos. Több ízlés és több megfontoltság volna szükséges a főváros bőséges anyagi erejének ilyen irányú eredményes felhasználásához.

*