Egy készülő könyv előszava

Mostanában nem sok ujat tudok irni. Az a boldog szellemi feszültség amit az irodalmi alkotás jelent, olyan nekem mint a tilos paradicsom.

Mit csinál az iró ha ujat nem irhat?

Körülnéz régebbi irásai között...

Rengeteg irásom van, cikkem és tanulmányom, ami könyvalakban még nem jelent meg. Többnyire irókortársaimról szóló kritikák, méltatások, vitacikkek.

Ezeket eddigi köteteimből tudatosan kizártam. Nyers időszerüségük nem is illett volna az elvi tartalmu kötetekbe. De féltem is könyvbe venni őket. Kortársi itéleteinket oly könnyen megcsúfolja az idő! S ki jósolhatja meg, mit érdemes megőrizni a jövőnek? Az élő irodalom folyékony valami. Ami ma legfontosabbnak látszik, holnapra már elvesztheti a jelentőségét...

Most azonban már itt van a holnap. Pár év óta alig irtam ilyen időszerü irodalmi cikket, s ez a pár év elég volt arra hogy a régieknek némi távlatot adjon. Pár év alatt sok minden kialakult. Kortársaim bevonultak a történelembe. A nemzedék, melynek születésénél asszisztáltam, szellemi életünk derékhadává lett. Az elvi harcok csatasorai nyiltan felállottak. A fiatal irók, kiknek első könyveikre figyeltem föl, elfoglalták helyeiket az irodalomban.

Ujraolvasom cikkeimet e fejlemények világában. Ugy érzem, nem vesztették érvényüket. Egyenkint, s más tartalmu kötetekben szétszórva, talán keveset mondanának. De összegyüjtve, s együtt és egymást támogatva, nem tehetnek-e némi szolgálatot? Bizonnyal hozzájárulnak egy irodalmi korszak kibontakozásának megértéséhez. S ez éppen az a korszak melyben mai irodalmunk legtöbb problémája gyökerezik.

*

Másszóval az Ady utáni kor. Könyvemnek egyetlen darabja sincs amely Ady halálánál régebbről kelt volna, vagy Adynál idősebb iróról beszélne.

Nem mintha nem irtam volna kritikai cikkeket azelőtt is, és az öregebb kortársakról is. Bizonyos meglepetéssel fedezem föl például hogy még Lévay Józsefről is irtam aki ifjuságunk idején a költők nesztora volt. Irtam Gyulai Pálról és Beöthy Zsoltról épugy mint Herczegről vagy Molnár Ferencről. Nem minden cikkemet feledtem el, mint a Lévayról szólót, (s némelyiket még sajnálom is, mert nem rossz irás). De ezek vagy kegyeletes nekrológok, vagy szenvedélyes leszámolások az előttünkjárók eszményeivel és gyakorlatával. Mindkét esetben egyoldaluak s már csak a mult emlékei. Elmult hangulatok és harcok emlékei. Nem volna értelme most ujból kiadni őket.

Adyról magáról sem beszél ez a könyv, s Adyról szóló nagy tanulmányomat nem közlöm itt. Egyrészt azért mert régibb köteteimben már megjelent; másrészt nem is tartozik tárgyam keretébe. E könyv tárgya az ami Ady után jött. Ma már megállapitható hogy az Ady utáni irodalom nem Adyból indult ki; inkább még reakció volt Ady ellen.

Ady önmagában való beteljesülés, és nem kezdet. Az Ady-utánzók, mint erőtlen másodhajtások, hamar lefonnyadtak és eltüntek. Akik igazán túlélték Adyt, vagy utánajöttek s továbbvitték az irodalmat, más utakon jártak. Ady nagy történeti érdeme a fölszabaditás, a fölbátoritás. Ami azonban hatását illeti, ugy látszik, többet hatott bizonyos irók politikai eszmekörére és jelszavaira, mint a vezető irodalom formáira vagy irányaira.

Eszerint könyvem hősei részben az Ady-nemzedék megmaradt tagjai akik Ady halála után tovább éltek és irtak; részben azok az egymásután feltünedező fiatalabb irók akik közvetlenül a nyomukba hágtak. Mondjuk, összevissza két generáció. Azóta több is jött, ifjabbak s még ifjabbak; ujabban divat lett minden csoportban uj nemzedéket látni. Az irodalom korosztályok, sőt évjáratok szerint tagolódik... De ebben az időben én már nem irtam kritikákat. Külömbenis ez a fiatalság még eléggé kialakulatlan. Mint a nagyonis ifjonti arcnak, nincsenek éles vonásai. Jobbára szelid költőkből áll, kik megtagadva elődeik harcos és politikai hajlamait, eltünt békekorok költészetének világába vágyakoznak vissza.

*

Az a két nemzedék, amelyről könyvem szól, általánosságban nem ily szelid. Jellegzetes képviselői nem a halk, gyöngéd lirikusok; ezek, amig éltek, rendesen háttérben maradtak. A szinpadot a harcos temperamentumok foglalták el, akik ugy érezték, a mai forrongó világban az irónak is ki kell venni részét a küzdelemből. Ezek sokszor egészen ki is sodródtak az irodalomból, valami műkedvelő politikai vagy szociológia felé. Mások viszont magát az irodalmat, a szellem tisztaságát és szabadságát védelmezték a politika ellen, mely soha erőszakosabb s szellem-ellenesebb nem volt mint ebben a két háboru közötti időben.

Ez is harcot jelentett. Az elefántcsonttornyokon lőrések nyiltak, és ágyucsövek kandikáltak ki. A biztonságérzés mintha a szellemi világból is kiveszett volna. Maguk a tornyok is gyanusak voltak egymás előtt. Igy vetődött föl a nemzedéki probléma is. Az öregek gyanakodtak a fiatalokra, s a fiatalok az öregekre.

A közönség kissé tájékozatlanul nézte e csatákat, nem érdekelték az irodalom céhügyei. A közönséget is inkább a politika érdekelte. Aki mégis tiszta irodalmat, költészetet kivánt, szivesebben fordult a könnyü és dilettáns-vérű írókhoz; ezektől a Nyugat-kor vivmányait egyszerűsítve és népszerűsítve kapta. Az irodalmi piacot elöntötték ezek a dilettánsok. Hozzájuk csatlakoztak a provinciális jellegü fiók-irodalmak szerzői, melyek az ország szétszakadozásával kialakultak; noha ezek közt hamarosan akadt különb is.

Mindez persze csak külső történet. Közben, a piac mögött és a harcokon tul, az irodalom folytatta a maga belső életét. A nagy költők továbbfejlődtek s kiteljesítették életművüket. Uj költők jelentkeztek. Az Ady-korszak elleni visszahatás megmutatkozott a forma leegyszerüsödésében, a pózok hitelvesztettségében; a szabadvers és formai különcködés lassanként divatját multa. A kor eseményeinek és eszményeinek hatása alatt fölujult a történeti regény és a népies irányzat. Fiatal költők új csengést és hitelt adtak a magyar népi verselésnek.

Ezzel szemben a társadalmi regény nem tudott uj erőre kapni. A kor átalakulásai megzavarták, s a műfaj megujításának kisérleteit idegen példák befolyásolták; ez túl-irodalmias lett és papír-izü. Más írók megelégedtek önéletrajzi följegyzésekkel, mintegy az irodalom nyersanyagával, csakhogy életközelben maradhassanak. Ismét mások az esszébe mentették tehetségüket. Ahogy ők maguk szeretik mondani, egész "esszéíró nemzedék" alakult ki. Esszéjük persze gyakran érintkezik egyrészt az ujságirással, másrészt a műkedvelő politikával és szociológiával, olykor azonban igazán nemes és tiszta irodalom.

*