A keleti hadszintéren

A haditudósítások mostanában gyakran foglalkoznak azokkal a kegyetlen harci eszközökkel és módszerekkel, amelyeket a Szovjet vonultat fel a keleti hadszíntéren. Alapjában véve nincs is ezen csodálnivaló. Minden ellenfél így tesz, ha szorongatott helyeztbe kerül. Ha érzi, hogy szabályos fegyverekkel már nem sokáig bírja, kétségbeesésében szabálytalanokhoz folyamodik. Igy próbálja késleltetni, elodázni az elkerülhetetlen véget.

Ezek közé tartoznak a robbanó sörösüvegek, amelyekkel előnyomulú honvédeink találkoznak először. Amikor a honvédcsapatok valamelyik faluba, városba bevonultak, nemcsak az elhányt fegyverek, felszerelési tárgyak hatalmas tömegét találták mindenütt, hanem rengeteg élelmiserzt is, mert a sebbel-lobbal menekülő bolsevistáknak nem maradt arra idejük, hogy mindent magukkal vigyenek. És találtak még egyebet: itt is, ott is szinte mindenütt elszórtan heverő, teli söröspalackokat.

Lezárt dugóval, érintetlenül. Azt hihette volna az ember: bizonyára a kantin ittrekedt készlete. Még talán fejét is csóválja: ez aztán a fényűzés! A szovjetkatonák még harc közben sem mulasztják el, hogy torkukat jóféle sörrel locsolgassák! Most azonban a miénjk az ital, a mi hadizsákmányunk. És már nyult volna is az első palack után. Igen, az avatatlan, a háború fortélyaiban járatlan talán így tett volna. De nem a mi honvédünk!

Azok mindjárt sejtették, hogy valami turpisság rejlik a dologban. Nyakra-főre menekülő ellenségnek sem kedve, sem ideje nincs ahhoz, hogy ilyen rendszeresen helyezzen el mindenütt söröspalackokat. Aligha tételezhető fel, hogy diadalmas ellenfeleinek akar kedves emléket hátrahagyni. Más lesz ezekben az ártatlan külsejű, bedugaszolt palackokban, nem itóka! És őrizkedtek attól, hogy felnyissák az üvegeket, akármilyen csábítóan mosolyogtak is rájuk. A katona helyes ösztönével a hadsereg tüzérségi és vegyészeti szakértőinek szolgáltatták be az első példányokat. A szakemberek óvatosan megvizsgálták a gyanus üvegeket és csakhamar kiderült az igazság.

Bizony, a kecses üvegekben nem sör volt, hanem maga a halál! Folyadék, amely levegővel érintkezve, tüstént lángralobban és gyilkos tűzzel éget mindent, amihez hozzáér. Vagy pedig, felrobbantja az üvegben lévő robbanószert. A katona, aki vigyázatlanul kihúzta volna a dugót, hogy nagyot hörpintsen a „zsákmányból”, halálának halálával halt volna meg. Elégeti, vagy darabokra szaggatja a veszedelmes üveg-pokolgép.

Sokunknak talán hihetetlenül hangzik, hogy léteznek anyagok, folyadékok, amelyek önként gyulladnak meg a szabad levegőn, anélkül, hogy előzőleg meggyujtanák őket. Pedig a mai vegyészet számos ilyen vegyületet ismer. Többek között a szilicium meg a hidrogén egyesüléséből származnak efféle szerek. A szilicium a homok, a kvarc, az üveg és sok más anyag alkatrésze; a hidrogéngázzal pedig, mint ismeretes, léghajókat töltenek és az autogénhegesztéshez használják. Ennek a két elemnek bizonyos arányú vegyülése alkotja a triszilán nevű gyulékony folyadékot. Amíg levegő nem juthat hozzá, addig nem okoz bajt.

De amint levegővel érintkezik, minden beavatkozás nélkül, tüstént meggyullad. Csak ki kell nyitni, meg kell billenteni az ilyen folyadékot tartalmazó palackot, hogy azonnal tüzes lángnyelv csapjon ki belőle. Ha robbanószer is van benne, természetesen az is meggyullad és szétveti az üveget. De elegendő, ha csak oldószerként és tűzoltásra használatos széntetrakloriddal hozzák érintkezésbe, a triszilán ebben az esetben is heves robbanást okoz. Ha tehát egy zárt palack úgy tartalmazza ezt a két anyagot, hogy csak a kinyitás pillanatában érintkeznek, az ártalmatlan külsejű üveg gyilkos bombává alakul. Kihúzták a dugót és kész a tűz, a robbanás.

A triszilánhoz hasonló összetételű tetraszilán ugyancsak magától gyulladó vegyi anyag. De ismerünk olyan szereket, aminő például a foszfor, amelyek már gyenge dörzsölésre meggyulladnak és forró lánggal égnek. Tehát például a kihúzott dugó surlódása az üvegfallal elegendő a benne lévő foszforkészítmény meggyulladására. Ez aztán lángralobbantja az üveg egész tartalmát. A láng olyan erővel és hevesen csap ki, hogy menthetetlenül összeégeti azt, aki a palackot a kezében tartja. Köztudomású az is, hogy a foszfor-okozta égési sebek a legveszélyesebbek közé tartoznak.

Hadseregünk műszaki felkészültéségre jellemző, hogy ezeket a veszedelmeket már a „sörösüvegek” feltűnésének első pillanatában is tisztán felismerte és nyomban megtette az ellenintézkedéseket. Összegyüjtötték a kárhozatos jószágokat, kihordták a szabad mezőre és ott sorban felnyitották, felrobbantották őket. Az ördögi sörösüvegek nem sodorhatják bajba hős honvédeinket.

Négylábú „aknák”

Még ennél is megdöbbentőbb fogás az, amit a szovjet Moszkva környékén, német állások ellen probált ki. Egy napon a német katonák észreveszik, hogy kutyafalka rohan állásaik felé. Nem sokkal később robbanások sortüze hangzik. Majd néhány kutya, amely valahogy átvergődött a sűrű drótakadályokon, valóban behatol az állásokba. Persze elfogják. És ekkor világosság derül a rejtélyre: Minden egyes kutya, a hátára erősített nyeregszerű aljazaton erős robbanószerrel telt, egy kg-os csomagot hordott. A csomagból 16 cm hosszú üvegcső állt ki. Ha a kutya nekirohant valaminek és a cső eltört, a hátán lévő robbanóanyag felrobbant.

Szovjeték úgy képzelték a dolgot, hogy nekiuszítják a kutyákat a német állásoknak. Azok nekimennek a drótakadálynak, embereknek, ütegeknek és szétrombolnak, megsemmisítenek mindent, amihez csak érnek. Hogy persze közben a szegény állatokat is darabokra tépi a robbanás, az nem okozott nékik sok lelkifurdalást.

Nyilvánvaló, hogy bolsevisták hosszas munkával idomították kutyáikat arra, hogy a robbanószerrel, mint holmi négy lábon futó, eleven aknák, megrohanják az ellenséget. Még támadó harcikocsikat is így akartak feltartóztatni. A hűséges állatok ellenvetés nélkül követték lelketlen gazdáik parancsát és vakon rohantak a dübörgő hadiszrönyek alá. Azokon ugyan nem sok kárt tettek a robbanások (mint ahogy a drótakadályokban sem), de a boldogtalan teremtések egytől-egyig ott végezték életüket a könyörtelen hernyótalpak alatt.