Cselekvényének külső vonalaiban Az örvény, a mult század második fele, A. N. Osztrovszkijnak egykor híres színműve, szabályszerű háromszög-dráma: az asszonyt a szenvedély házasságtörésbe, majd öngyilkosságba sodorja; az öngyilkosság mintegy logikus következménye bűnének. Ezt így gondolta a XIX. századi polgári irodalom, amely nemcsak ábrázolója, hanem szabályozója is akart lenni a kor társadalmi erkölcseinek. A téma két nagy remekművet adott a világirodalomnak, a Karenin Annát és a Bovarynét, aztán a század vége felé a francia vígjátékírók közkincsévé csökkent le. Osztrovszkij még egészen komolyan vette és új elemként belevegyítette a bűntudat és a bűnbánat motivumát: a bűnös fiatal asszony. Katerina, lelkiismeretétől hajtva nyilvánosan bevallja bűnét és öngyilkossága kétségbeesett vezeklés.

Az annakidején Oroszországon kívül is sokat és sikerrel játszott darab kétségkívül író, sőt drámaíró műve. Alakjai plasztikusan vannak színpadra állítva és elevenen mozgatva, az elég szilárd építésű cselekvény jól van jelenetekre bontva s a hatások biztos kézzel vannak elosztva a kellő pontokon, a korabeli francia dráma tanulságai szerint. Mégis a mi Nemzeti Szinházunkban elég langyos fogadtatásra talált a közönség részéről, a kritika nagyobb része pedig elutasította.

Ennek két okát lehet megállapítani. Az egyik az, hogy az a társadalmi és erkölcsi világ, amely a cselekvénynek a háromszög által adott keretét tartalommal és értelemmel tölti el, a mi számunkra teljesen idegen, sőt ellenszenves. Nálunk nincsen, soha nem is volt az a parasztból lett, tudatlan, babonás és kegyetlen polgári kereskedőréteg, még kevésbé az a könyörtelen, zsarnoki családi fegyelem, melyet az orosz író az öreg Dikojban, a durva, átkozódó gazdag öregemberben és Kabanovában, a rabszolgatartó természetű vénasszonyban rajzol és az olyan pipogya fiatalemberek, amilyenek a színpadon mozognak, a mi számunkra teljesen érdektelenek, legfeljebb megvetjük őket.