Goldoni bohóságának, a Két úr szolgájának előadása a Nemzeti Színház klasszikus statisztikáját javítja - ennyi indokoltsága van. Máskülönben nem baj, hogy láttuk és nagyon jól ellehettünk volna nélküle. A darab humora mai embernek kissé gyermeteg, bár nem kedvesség nélkül való, alakjaiban nincs annyi realitás, mint a velencei vígjátékíró legjobb műveiben, cselekvénye soványka arra, hogy egy nagy színpadot betöltsön.

Olyan jelenetei, amelyek annakidején egész Velencét megkacagtatták, ma legfeljebb halvány mosolyra késztetnek. Olasz színpadon, ahol még él egy s más a commedia dell'arte hagyományaiból és a színészekben még van valami elődjeik táncos fürgeségéből, a közönségben ősei naív öröméből, talán nagyobb hatással lehet játszani, a mi színészeink játékmódja azonban ennél nehézkesebb, közönségünk nehezebben hangolódó.

Az előadás magva Lehotay Árpád Truffaldinója. A művész megtesz minden megtehetőt, maszkja nagyon jó, az olaszos pergő beszédet könnyen győzi, de időnkint érezni, amit nem volna szabad: hogy ez a játék, ha szívesen csinálja is, fáradság neki. Nem tud elég könnyű, súlytalan lenni. A többi színészről nincs semmi feljegyezni való.