A Tamás-galériában láthattuk Farkas István kiállítását, akit másirányban magára vállalt hivatása csak ritkán enged a festőállvány elé. De néha-néha kitör belőle az alakítás vágya, ilyenkor kirobbanásszerűen fest néhány képet, hogy aztán ismét félretegye az ecsetet. Vajjon ez átok-e, aminthogy ő annak érzi, vagy pedig olyan gátlás, mely az energiák erőteljes összesűrűsödéséhez vezet, ezt a kérdést nehéz volna eldönteni, különösen e kiállítás láttára, amely nem jelentett visszaesést, sőt még csak megállást sem, hanem ellenkezően tovább érlelődést.

Farkas István teljesen különálló, másoktól élesen elhatárolt művészegyéniség. Mai művészetünk viziós irányához számítható ugyan, korának lelkiségét fejezi ki ő is, de mindenképen a maga módján. Valamikor ezt írta magáról: "Festői eljárásom fordítottja az eddigieknek, a naturalizmusnak, impresszionizmusnak. Ott a motívum volt a kiindulási pont és azt igyekeztek festői elemekkel telíteni. Nálam az elindulás a tisztán festői elemek, szín, vonal, ritmus, tömeg harmonizálásával kezdődik és csak mintegy másodlagosan inkarnálódik aztán egy fának, hegynek, alaknak vonalába, színébe, szóval a leíró részbe." Ennek a találó önismeretről tanuskodó célkitűzésnek Farkas legújabb képei is hűséges megvalósítói. Lerí róluk, hogy egy izgatott belső feszültségből születtek, amelyből belső látományok alakulnak ki és ezek szinte öntudatlanul öltik magukra a tárgyak színes köntösét.

Izgatott és izgató művészet ez. Valami tragikus életérzésből fakad. Nem annyira gyönyörködésből, mint inkább megdöbbenésből. Művészpályája kezdetén halk szomorúság nyilvánult meg műveiben, álmodozó elfordulás a hétköznaptól. Az évek múlása nem derítette fel Farkas István egét, szomorúságából meghökkentő pesszimizmus lett, de nem a lemondás és minden-mindegy pesszimizmusa, hanem egy feszült világmegérzés szinte fenyegető panasza. Erős izgatottságából izgatott képek születnek, színei, vonalai, alakjai tömegének csoportosítása és elosztása egyaránt heves felkiáltásként hatnak.

Szervesen és egységesen állanak össze, mai festményeiben jóval több az összefoglaló erő, mint az egykoriakban. Jeléül annak, hogy a kifejezés közelebb jutott ahhoz a belső vizióhoz, mely munkára kényszerítette. Tájképeket és alakos kompoziciókat fest, de az ő esetében ez a témakettéválasztás csak külsőséges megkülönböztetés, a tartalom mindig ugyanaz: az embernek és világnak egy kavargó lelkiségben átformálódó jellegzetessége. Ez a jellegzetesség a fantasztikum, sőt néha a groteszk felé hajlik, kevés művészünk van, aki annyira távol esnék a piac olcsón kielégíthető kivánalmaitól. Különös művészet ez, valami riadt végtelenségkeresés van benne, néha Mednyánszkyt juttatja eszünkbe jó egypár évtized fájdalmaival és csalódásaival tetézetten.

*