Irta: Bangha Imre ny. altábornagy

A kapitalizmust a történelem nagyobb távlatából a többi között azért is el fogják majd marasztalni, mert a világháború óta eltelt évtizedekben sehol sem tudta az életet úgy megszervezni, hogy a dolgozó nép legszélesebb rétegei is emberhez méltó körülmények között élhessenek, ami óriási gyujtóanyag fölgyülemlését okozta. Nem tudták ezt megoldani a győztes, gazdag országokban és adósak maradtak vele a legyőzött, szegényebb, de ugyancsak kapitalista berendezkedésben élő országokban is. Mert a kapitalizmus semmikép sem képez olyfajta közösséget, amelyben a nagy egységek, világrészek, vagy akárcsak egyes nemzetek is egymásra találnának és legalább a nagy kérdésekben valamilyen nyilt vagy rejtett egyetakarás jegyében intéznék sorsukat.

A világháború utáni idők ennek pontosan az ellenkezőjét mutatják.
A győztes országok kapitalizmusa önvédelmi harcra kényszerítette a legyőzött országok kapitalizmusát és a gazdaságilag szorongatott népek önvédelmi harcából alakultak ki azok a törekvések, amelyek végül a tervgazdaság nagy eszméjébe torkoltak.

A tervgazdaság felépítésének első része: bankári művelet, második része: szervezés és technikai megoldás.
De se csodát, se rendkívüli eszközöket ne keressünk a tervgazdálkodásban. Mint mindenféle reális kezdeményezésnek, a tervgazdálkodásnak is mindenekelőtt többletértéket kell termelnie, hogy megtérüljenek a befektetések és mindig több és nagyobb tőkét lehessen a produktivitás fokozása érdekében harcbavetni. Ehhez nemcsak minden munkáskezet és munkaórát kell csatasorba állítani, hanem mindinkább gondoskodni kell arról is, hogy az emberi munka hatásfoka a legjobb kiválasztás, szorgalom, beszervezés és kiképzés révén, valamint a legmodernebb munkaeszközök igénybevételével gazdaságosság szempontjából a maximumra emelkedjék és így azokat az értéktöbbleteket előteremtse, amelyek a rendszer gazdasági egyensúlyát helyreállítják. Ha később a tervgazdálkodás eredményei révén újabb és újabb termelőeszközöket tudunk harcbavetni, ezzel a tervgazdálkodás hasznait még meghatványozzuk és a fejlődés ütemét hatalmasan gyorsítjuk.

Nem lehet azonban elhallgatni, hogy a tervgazdaságoknak a haszon hováfordítására nézve moloch-szerű öncélú hajlamai is vannak, amennyiben a termelési szervezetet minél gyorsabban túlfejleszteni szeretnék. Az eredmények ilyen egyoldalú felhasználása azonban nagyon elhibázott gazdaságpolitika lenne. Mert áldozni kell a konkrét célokra is és a takarékosság dacára a produktivitás fokozásával egyenrangú feladat a dolgozók életszínvonalának emelése is, márcsak a munkakedv fenntartása érdekében is.

A tervgazdálkodás főleg pénzügyi eredményeiről, valljuk meg, csak elméletben beszélhetünk.
Bármilyen nagyszerű jelenségeket látunk is, szabatos, végleges ítéletet, főleg a siker alkotó elemeiről nem képezhetünk magunknak, mert a tervgazdálkodás titkaiba, tartalékaiba, vagy mondjuk a hét pecsét alatt őrzött tervgazdálkodási államfőkönyvbe nincs betekintésünk. A nagy világpolitikai események pedig elmossák a gazdasági és külpolitikai eredmények hatását.

A közvélemény csak távolról és egyes jelenségekből következtethet arra, hogy milyen eredményeket hoz ez a gazdasági rendszer létre. A tervgazdaság s az állam valamennyi gazdasági értéktényezőjének legészszerűbb és legteljesebb csatasorba állítását ejteni és struktúráján az a körülmény semmit sem változtat, vajjon a szokásostól eltérő módon fedezett fizetési eszközöket is állít-e a célnak a szolgálatába, vagy sem.

*

A közönséget természetesen ezeknek a megállapításoknak gyakorlati következései érdeklik.
Erre néhány megjegyzést kockáztatunk meg. Mindenekelőtt felmerül az a kérdés, vajjon a tervgazdaság feltételezi-e az állam bizonyos belső politikai rendszerét vagy sem. Teljesen távol akarom tartani a kérdést a politikától, de szerény egyéni véleményem szerint a válasz erre az, hogy nem. Erős akarat és szilárdan megalapozott gazdasági kormányzat kell a tervgazdálkodáshoz, de ez megvalósítható politikai strukturális problémák felvetése nélkül is, ha az esetleg szükséges kényszerintézkedések és észszerű meggyőzés eszközeivel alátámasztva ültethetők át a gyakorlati életbe.

Szemünkbe ötlik azonban egy látszólagos ellentmondás.
Kifejtettük, hogy a tervgazdálkodás eredetileg szegényebb országok önvédelmi eszköze. Már most kétségtelen, hogy tőkeszegény országok nyersanyagban, termelési eszközökben, szakképzett emberekben is szegényebbek, mint gazdag vetélytársaik és ezért gazdaságilag is sokkal érzékenyebbek az új rend zökkenőivel szemben. Ahol továbbá nagyobb a szegénység, ott nagyobb a hajlam a meddő kritikára, az irracionális csodavárásra, élesebben jelentkezik az egyéni haszon vak reménye és követelése. Ezek a körülmények pedig nem kedvezők a tervgazdálkodás szempontjából.

A hangulati konjunktúrák hullámain felvetődő, egyéb reformok egyidejű megvalósítása is alaposan megzavarhatja a tervgazdálkodási rendszer eredményes lebonyolítását. Ezekkel a súlyosbító körülményekkel szemben meg kell állapítani, hogy bármennyivel könnyebben indulhatna egy gazdag ország neki a kérdésnek, mégis a kedvezőtlenebb helyzetben lévő országoknak kell valamennyi erő latbavetésével a tervgazdálkodás előfeltételeit megteremteni, mert annak előnyeit, életszínvonalemelő hatását hovatovább nem nélkülözhetik és mert ezekben az országokban minden kiló és minden fillér többletértéknek sokkal nagyobb lelki és anyagi jelentősége van.

Még egy szempontból kell ennek a rendszernek értékét mérlegelni.
A tervgazdálkodás megítélésében nem érvényesülhetnek szólamok. Eredményeit nem népszerűségi szempontok, hanem tények és számok alapján mérik le. Hatásait pedig nem lehet érzelmi, hangulati vágányokra terelni, mert a tömegek sorsának javítása a tervgazdálkodás keretében nem fényesen csiszolt ígéret, hanem váltó, amelyet lejáratkor maradéktalanul ki kell egyenlíteni. Ennélfogva a kérdést nem is lehet hangulati hatások jegyében, hanem csak ceruzával a kézben, gondos mérlegeléssel és teljes tárgyilagossággal elbírálni.

Ha a tervgazdálkodás az emberek gondolkodását erre a különösen nálunk annyira szükséges tárgyilagosságra rávezeti, már akkor is sokat értünk el, mert a nemzetek elkövetkező nagy gazdasági versenyében valószínűleg nem a pénz lesz újból az egyedül uralkodó, hanem talán csak értékmérő eszköz. Sikert, gazdagodást, haladást az a nemzet könyvelhet majd el, amelyik át tudja állítani közvéleményét az új, változott gazdasági körülmények helyes megítélésére és ezen belül az abszolút produkció szorgalmára.

A tervgazdálkodásra való előzetes felkészülést találóan azokhoz a mozgósítási, felvonulási tervekhez hasonlíthatjuk, amelyeket minden állam vezérkarának csupán azért is ki kell dolgoznia, hogy valamely eshetőség bekövetkeztekor felkészülten, tervszerűen, úgyszólván pillanatok alatt tudja megtenni a legcélravezetőbb intézkedéseket. Lehetnek tehát olyan tervgazdálkodási elgondolások, amelyeket igenis, azzal a tudattal is ki kell dolgozni, hogy alkalmazásukra csak akkor kerül sor, ha az örökké folyó gazdasági háborúban valamelyik eshetőség, pl. a már tervgazdálkodásra átállott szomszédok versenye bekövetkezik.

Sem a technikai részletek, sem a pénzügyi felépítés egyes pontjai nem férnek bele fejtegetésünk keretébe.
Viszonylag tőkeszegény országok könyvhitellel teremtettek maguknak munkapénzt, a tervgazdálkodás elindításának egyik eszközéül, amelynek fedezetét a jövőben termelendő javak képezik. Hangsúlyozzuk, részletkérdés, – bár mások lényegesnek tartják, hogy vajjon igénybe veszik-e ezt az eszközt, vagy pedig más módon tartják célszerűbbnek vagy lehetségesnek a pénzügyi megalapozást. Molnár Károly kitűnő könyvében találmánynak nevezi a tervgazdaságot. Ennek az elemei nem újak, csak hézagmentes összekapcsolásuk és a pénzeszközök értelmezése és infláció elleni biztosítása újszerű.

A tervgazdaság, el kell ismerni, háborús kornak a gyermeke, születésének körülményei nem nyugodt, békés idők képét tükrözik vissza. De ha több lett volna a szív és kevesebb a hatalmi törekvés az elmúlt 25 évben ezen a világon, akkor ma nem kellene a társadalmaknak ilyen nehéz és bonyolult egyenleteket csupán azért felállítaniok, hogy dolgozni és élni tudjanak.