Joyce halálával egy korszak záródott le végérvényesen: az izmusok kora. E különféle irányok mind abban egyeztek, hogy - formában, tartalomban - tagadták a világot, a világháború és forradalom, a pénz és nyomor inflációjának zűrzavaros korszakát. Anarchiára még nagyobb anarchia volt a visszhangjuk; a rend romlása, a küzdelem lealacsonyodása nem jelenség volt számukra, hanem kozmikus valóság, s tudatos szélmalomharcot folytattak ellene, olyan rendet kívánva, amely mindenképpen más a megbomlottnál.

Joyce életműve az izmusok megkoronázása, s ezzel befejezése. A tagadást ezen túl már nem lehetett fokozni; az Ulysses-ben még csak az időt, az embert, a stílust, a formát tagadta, de élete utolsó, befejezetlen - és befejezhetetlen - művében már az irodalom és élet alapját, a nyelvet és közösséget is tagadta, s úgy írt, hogy beszédét csak önmaga érthette meg, más senkisem.

Ez a korszak látszólag forradalmi volt, mert lerombolni igyekezett mindent, ami volt, nyűgnek érezte a multat és jelent egyaránt, s közönségen és közösségen túli szférák felé vágyakozott. De hiányzott belőle minden forradalom építő eleme, az újatakarás, az igenlés; ezt csak másatakarással, tagadással helyettesítették. Inkább regresszió volt ez, mint forradalom, fájt ami hiányzik, de ez nem új tettekre ösztökélt, hanem menekülésre.

Formai mankókra támaszkodott, nem öntudatra és akaratra. Az, hogy e mozgalmak szerepe nem pusztán kuriózum, csupán annak köszönhető, hogy tehetségek is résztvettek bennük. Ezek közt Joyce volt kétségtelenül a legjelentékenyebb.

James Joyce egyik "iskolához" sem tartozott; magányosan élt és írt, jelképesen és ténylegesen számkivetve saját köreiből. Első könyvei alig keltettek feltűnést; a Chamber Music fínom, halk versei, épp oly kevéssé, mint a Dubliners villanásnyi remek kisportréi és a Portrait of the Artist döbbenetes realizmussal megírt önvallomása. Pedig ez utóbbi legértékesebb munkája, egy pubertásnak lelki kalandokban gazdag, tiszta és tüzelő prózában megírt szabadulás-himnusza.

Hírét és hirhedtségét óriásműve, az Ulysses alapította meg. A külső körülmények is hozzájárulnak ehhez: könyvét Angliában és Amerikában egyformán betiltották, külföldi kiadásait elkobozták, sőt meg is égették, jóval a politikai könyvmáglyák korszaka előtt. Az otthoni vád a trágárságig menő erotika volt - holott ez csak egy szelvénye az Ulysses világképének, csak egy ponton való korláttörés. Annakidején ez a könyv különc szenzáció volt, sznobok csemegéje, amelyről mindenki beszélt, de csak nagyon kevesen olvastak. Nem könnyű feladat ez óriás kásahegy megemésztése, s mai szemmel nézve nagyon kérdéses, hogy egészében megéri-e.

Az idő szitáján meglepő hamar, igen sok hullott ki belőle. Mindent összezsúfolni és mindennek céltalanságát kimutatni - ez lehetett Joyce célja művével; egy ember egy napjába összesűríteni mindazt az érdemlegest és jelentéktelent, ami az életben történhet, akár másodgondolatok formájában. Két kézzel vájkál a tudatalattiban, s azt mutatja, hogy ott sincs rejtett kincs - minden reménytelen és méltatlan.

Ha ma mérlegre tesszük e közel másfélezer oldal értékeit, annyi kétségtelenül megmarad belőle, hogy Joyce nagy író. A könyv egyes részletei - Mr. Bloom belső monológja a sánta lányka körül, a Valpurgis-éj káprázatos szürrealizmusa, a "katekizmus" utólérhetetlenül gazdag nyelvi és tárgyi szatirája, Mrs. Bloom híres központozás-nélküli hajnali monológja - önmagukban is megállanak művészi fölényükkel, metsző dialektikájukkal, gondolati gazdagságukkal, milieu-festésükkel. De az egész szózuhatag, bármilyen lenyűgöző is, elvesztette a különcség varázsát; a korhangulat visszatért a szürrealizmusból a realizmusba. Ami igazán nagyszabású, annak nem kell szükségképpen "nagynak" is lennie.