Empedokles, Sokrates, Seneca avagy Giordano Bruno: mintha az igazi filozófus másképp viszonylana a halálhoz, mint a többi halandók. Ez a "másképp" néha különcködésnek, néha héroizmusnak, sztoikus fölénynek avagy egyszerű ateizmusnak látszik; de mindez tévedés. A különbség másban rejlik: a filozófus életében.

Mert míg más halandók sürgés-forgásukban megfeledkeznek a "mindennapos, folytonos halálról", a filozófus napjai ennek állandó, kitartó és éber megfigyelésében telnek el. És így ha az élet és halál személyes metafizikai alapviszonyát általában jellemezheti is a Heidegger-féle "Angst", a filozófusra és főképpen a metafizikusra vonatkozóan mindennek egészen más jelentősége van.

Bergson halálának hírét hallva, lehetetlen minderre nem gondolnunk. Mert éppen az ő filozófiája, ez a csodálatosan egyenletes lendületű, hatalmas horizonja ellenére is művészi módon egységes, intellektuális szigorúsága mellett is misztikus mélységű alkotás bizonyság arra, hogy az igazi filozófusnak éppúgy szabad bejárása van a halál birodalmába (Bergson kerüli a nemlét és a semmi fogalmait), mint ahogy a Halál sem a halál pillanatában jelenik meg először a filozófus íróasztala mellett. "La mort du Moi fait la vie du monde" - s a teremtő fejlődés filozófusa mindebben semmi meghökkentőt, félelmetest avagy "aggasztót" nem talált.

Életműve, az 1889-től, az "Essai sur les Données immédiates de la Conscience" megjelenésétől a "Deux Sources"-ig, 1932-ig terjedő időben alkotott művei az európai kultúrhistóriának kissé talán túlságosan is és fájdalmasan érdekes korszakára esnek. A filozófia történetében jólismert és gyakorta tapasztalható jelenség a gondolkodásbeli pálforduló; ilyenkor - teszem azt - az "etika Kantja lerombolja a kritika Kantjának alkotását", avagy a "kritikában száműzött metafizika besomfordál az etika hátsó-ajtaján". Az évolution filozófusának gondolkodásában - egészen ifjú tanulóéveit nem számítva - ilyetén revolució nem található.

Bergson szellemi pályafutásának ez a töretlensége igen meghökkentő jelenség és - eléggé kényelmetlen módon - ellentmond a szellemtörténet összes játékszabályainak: a koreszmékkel szemben mutatott eme fölényes szívósság megbolygatni látszik sok szép elképzelést a kultúrhistória "törvényeiről", intellektuális és antiintellektuális, individuális és univerzális korszakok népszerű és hatásos váltakozásáról.

Mert ha Bergson egykor korszerűtlen, de népszerű volt, akkor ma korszerű, de népszerűtlen s ilymódon valódi gondolkodástörténeti jelentősége kisiklik a szokásos szellemtörténeti kategóriák korlátaiból; mintha tanításának sorsa igazolni akarná annak tartalmát: hogy a praktikus célból megkonstruált időfogalom soha nem lehet azonos a spontán teremtő tartammal...

Vonatkozik ez elsősorban Bergsonnak sokat emlegetett antiintellektualizmusára. Legtöbben ott szokták eltéveszteni ennek megítélését, hogy Bergson felfogását közös nevezőre hozzák a modern, divatos antiintellektualizmussal, holott a különbség egészen nyilvánvaló. Mert amint egészen másképp vagyunk szegények, ha vagyonunkról lemondunk, mintha vagyonunk soha sem is volt: ugyanúgy egészen más a "Durée et Simultanéité" szerzőjének antiintellektualizmusa, mint ama szellemi szegényeké, akik ezzel saját intellektuális hiányosságukból próbálnak erényt kovácsolni.

Amott, Bergsonnál, az intellektus nyugodt, tágas megértéssel kezelt minimál-fogalom, emezeknél félreismerhetetlen ressentiment-nal tekintett maximál-fogalom. S míg ott fölös ráadásul az intuició többletét kapjuk, emitt az intellektus még természetes jogaiból is veszít. Babits Mihály már 1910-ben világosan felismerte, hogy Bergsonnál "költészet és tudomány, intuició és értelem fegyvertársak lesznek" - s mások még harminc év multán is ott tartanak, hogy a "szellem a lélek ellenlábasa".

Ilyenformán egészen természetes - amin különben a jövő filozófiatörténésze nem fog tudni eleget csodálkozni -, hogy Bergson filozófiája, minden látszólagos és tényleges hatása ellenére, még ma is megemésztetlen eleme napjaink gondolkodásának.

Élmény- és gondolatvilágának legbensőbb magját, az "intuition de la durée"-t a legtöbb szakember ma is félreismeri s ezért folyik már hosszú évek óta kritikai harc egy oly intuicionizmus ellen, melynek a bergsoni intuicióhoz vajmi kevés köze van. E kritikusok rendületlenül intellektuális intuicióról beszélnek s ez valóban nem más, mint rutinos, lerövidített diszkurzív megismerés: a hiba mindössze az, hogy olyasmit cáfolnak nagy erudicióval, amit Bergson soha nem állított.