Tompa László

Egységes magyarság, egységes magyar szellem, irodalom; van-e, kivánatos-e az egység az egész magyar irodalomban, a budapesti és az erdélyi (vagy felvidéki) irodalom közt és így tovább, - ilyen és ilyenforma kérdések helyes megfejtésének szalagjáért 20 év óta sokszor szálltak már lovagi küzdelembe a gondolat és írás magyar bajvívói.

Sőt, mi tagadás, megesett egyszer-kétszer, hogy a torna egyik-másik mozzanatában mérges személyeskedéssé, szabályokat elvető, korlátokon túlcsapó csetepatévá fejlődött, úgy hogy a közönség végül alig észlelhetett mást nagy gabalyodásnál, melyben a küzdelem igazi célja, magva elveszett a szemek elől a nagy porfelhőben.

Más szóval: a kérdések végül is megfejtetlenül maradtak, amit az is elárul, hogy fölvetésük esetenként - az előbbitől némileg eltérő árnyalatú fogalmazásban újra meg újra időszerűnek és szükségesnek mutatkozhatik. Magam, mint csendes megfigyelő, e viták közben ismételten elgondoltam, hogy ezek a kérdések, így feladva, nem is alkalmasok az eredményes megvitatásra, - értelmük annyira bizonytalan, általánosságba szétfolyó, egyéni tetszés szerint tágítható, vagy szűkíthető.

Próbáljuk meg kicsit mélyebbre nézni ebbe a kérdésbe a legutóbbi megfogalmazás szerint: Egységes magyarság! Nem is szólva sokat arról, hogy magának a magyarság fogalmának értelmezésében is száz közül aligha ért kettő pontosan egyet, meg kell kérdeznünk: hogyan, kire mire, milyen vonatkozásban, milyen mélységben és szélességben értsük ezt, hogy egység?

Mást jelent ez a szó, ha vele földrajzi, politikai, területigazgatási egységet, vagy hasonló tárgyi valóságot, mást, ha szellemben, művészetekben, irodalomban való egységet akarunk kifejezni. El lehet gondolni ezt a fogalmat nagyjából való, teljesen általános jelentkezésében, s el úgy, hogy kiterjed a legapróbb gyakorlati részletekre, a mindenkire kötelező egyenruha-viseletig, tökéletes irányítottságig.

Bizonyára van is nép, amelynek - különösen bizonyos válságos korszakokban - elviselhető, sőt hasznos is lehet az ilyen mértékben megvalósított egység a politikában, vagy gazdasági munkaterületen. De művészetben, irodalomban? Magyar irodalomban? - - (Nem lennék magyar, ha azt hihetném, hogy magyarlelkű magyarnak magyarul e részben még többet is kell mondanom!)

Igy hát: legyen is, ne is, kell is, nem is egységes magyarság, egység a magyarságban? Igen! Azonban, hogy mindezek megvitatása eredményes lehessen, szükség van a kérdés élesebb körvonalazására, vagyis, hogy ezt a pontos határ nélkül általánosságban elvesző, nagy kérdést pontosabban meghatározott részletkérdésekre bontsuk.

Mi, erdélyi magyarok, mindig erősen éreztük az egységet az egész magyarsággal való szoros összetartozásunkban. De ugyancsak mi: meg tudtuk és meg tudjuk látni a különbséget is magunk és az alföldi, vagy másföldi magyar között. Testvérek vagyunk, de vonásaink - lelkiek és testiek - egymástól sokban különböznek.

Aligha is él köztünk, ép lélekkel, tiszta ésszel, olyan valaki, aki ne azt gondolná, hogy a boldogulás elérhető legnagyobb mennyiségét csak egy közös, egységes magyar hazában érhetjük el. Egységeseknek kell tehát lennünk mindabban, ami a más nemzet-egységek közt való helyzetünket, külső ellenállásunkat, vagyis külpolitikánkat - erősíti, beleértve ebbe, a valóságos szükség határáig, azt is, ami formai jelentkezésében már nem is éppen külpolitika, de amire ennek belső háttérül, erőellátást adó terepül szüksége van.