Ezt a Mikszáthot Schöpflin nagyon jól ismeri. Mindent tud és mindent elmond róla: írásait átitatja az emberrel s az embert megnemesíti műveivel. Milyen óriás kiterjedésű határ a mikszáthi életmű: Schöpflin előbb megmutatja az ifjúság s a férfikor tájait, megírja a kort, a kiegyezés és a századvégi Magyarország észrevétlen lejtőit, a megalkuvás, a savoir vivre évtizedeit; tapogatjuk a tájon elterpeszkedő óriás hüllőt, a 67-es kiegyezést, mely a kisebb-nagyobb közéleti és magánéleti megegyezések és megalkuvások kocsonyásan összeragadt tömegének nemzője.

S ahogy azután megindulunk befelé a Mikszáth-írások sűrűjébe, mintha csak egy nagy alföldi faluvárosba igyekeznénk, már órák óta kis földszintes házak között, széles főúton haladunk: rajzok, s megint csak rajzok, azután karcolatok, majd kisebb-nagyobb novellák, - a Mikszáth-övr egyetlen hosszú falusi utca, amely végül is elvezet a kiszélesedő térhez, s itt találjuk a fontos, emeletes épületeket, a jelentős, igazi Mikszáth-írásokat, regényeit.

Igazi Mikszáth-írások? Mindegyik az, - mindegyik igazi. Schöpflin is szinte nagyobb szeretettel beszél a sok kis rajzról, karcolatról, földszintesen elnyúló elbeszélésről, melyekkel a Mikszáth-írások hosszú utcája indul, mint a furcsa tervek szerint épített, szeszélyes tagolású regény-lábasházakról.

Nemcsak a nagy szenvedélyeket nem ismerte Mikszáth, a nagy sietséget sem. Úgy épített, hogy türelmesen ismételgetett egy-egy műfajt; a falakat csak sokára, óvatosan húzta magasabbra. Schöpflin gondos analízissel vezet át a rajzokból a parlamenti karcolatokba, innen tovább a hosszabb elbeszélésekbe, majd ismét a duzzadt karcolatba, mely már-már regény, az "Új Zrínyiász"-ba.

Ezután következik a "Szent Péter esernyője", a "Besztercze ostroma", hamarosan a Noszty-regény, s más közbeeső írások után az utolsó háromkötetes mű, a "Fekete város". Az út így egyenes, tiszta, az összefüggés józan és okszerű, de éppen a jó tanulmány titka, hogy az ilyen meggyőző városrendezési terv nemcsak a portretizált író, de a portrét rajzoló tanulmányíró közös érdeme.

*

Schöpflin könyve a legnemesebb bűnre csábító kísértés: inyünkkel úgy megkívántatja Mikszáth ízeit, hogy utána rögtön belelapozunk, beleveszünk Mikszáth írásaiba.

Már elkövettem a bűnt; ismét Mikszáth könyveivel járok mindenhová, éjszaka velük virrasztok. S amikor köszönöm Schöpflinnek ezt az új Mikszáth-lázt, elmondom neki; mintha egy ponton jobban szeretném Mikszáthot, mint ő. A Noszty fiú íróját szeretem jobban. Milyen igaz, hű és kitűnő Schöpflin Mikszáth-portréja: a kiegyező, a tragikus szakadékok elől humorba menekülő író bölcsesége, kiábrándultsága, egyensúlya, szivarfüstbe burkolózva.

De mintha a Noszty fiúnál éppen az egyensúly billenne meg, - mérges persiflage, elfogult hévvel rajzolt karikatúra, érzi ezt a megbillenést Schöpflin is, - Mikszáthnál ez teljességgel szokatlan, túl is lő itt a célon, mondja tovább. A megbillent egyensúlyt én másképpen érzem: nem kisiklásnak, - gazdagodásnak.

Mintha az író vérkeringésébe egy új, ismeretlen anyag szabadult volna be; így nevezném: a félelem vagy a szorongás sejtmérge. Ez az író minden kortársánál tisztábban látott, de mindig annyira bölcs maradt, hogy a kellő pillanatban le tudta hunyni szemét, - s azután egyszerre mégis olyan ismeretlen ütés érte, melytől összeszűkült benne egy fontos ér. Miután előzőleg hatvan évig edzette testét és szellemét a valóság és a felindulások ellen, vacogni kezdett benne a bölcseség. "A Noszty fiú esete" olyan, mint egy anginás görcs: halálfélelem és fulladás sápadozik a Kopereczky- és Bubenyik-tréfák kendőzése mögött.

Túlzó regény, szabálytalan írás, de nem tudom, hogy ez a halálfélelem, mely nem az egyén, de az osztály, a kor, a hullámok tetején ringatózók megsejtett halálfélelme, villámként lecsapó szorongása, - ez az egész túlzó, rikító társadalmi kritika, Mikszáth értelmetlenül megbénult mértékletessége, ez a Noszty fiú, mindenestül, hibástul és berekedt anekdotástul nem az összes Mikszáth-írások legigazibb nemességjegye-e?

Valamivel csak kellett fizetni azért, hogy az író és kortársai végül is minden földi jót megkaptak, annyira bölcsek lettek, egy rossz gazdálkodásról önmaguk előtt is oly mélyen tudtak hallgatni és az egész félelmetes századvégi szellemi és erkölcsi roppanást minden következményével áttólták egy utánuk jövő nemzedékre.

Nem tudom, hogy nem válnék-e a Noszty fiú nélkül kissé híggá, kellemessé és rózsaszínűvé a mikszáthi életmű?

*

Milyen finom ellentéteket villant meg Schöpflin Mikszáth-könyve: szinte ugyanazokban a tulajdonságokban két jellem és két alkat nemes, izgalmas ellentétét.

Mindketten eljutottak egy tovább nem osztható egyszerűséghez; Mikszáthé eleven, hajlékony, vérbő hasonlatokkal táplálkozó, Schöpfliné puritán, nagyon komoly; minden hiúságát kilúgozta az idő. Mindketten bölcsek. Mikszáth bölcseségét megismertük: felülről nézi az embereket és az életet, Schöpflin benne él a napok hullámzásában.

Mikszáth elnézi a tévedéseket és gyengeségeket, Schöpflin meg tud bocsátani. Csodálatosan fiatalok. Mikszáth közvetlensége, minden ötlete, frissesége, bizonyos fajta örök fiatalság. Schöpfliné örökös fejlődés, átalakulás, megértés. Mikszáth megbízhatósága megfigyelés és tapasztalat, Schöpfliné kiforrottság és tisztaság.

Megértők. De amit Mikszáth megért, arra titkosan rákacsint, titkot oszt meg, Schöpflin megértése éppen minden titok kifordítása: legyen a szó, a gondolat és a világ átlátszóvá, mint a legősibb formula, a kezdet és a vég képlete. Ahogy Schöpflin megírja Mikszáthot, végig ilyen hasonlóságok és ellentétek villóznak: a parttalanság partok közé kerül, az élő, lüktető szó halmazállapotot változtat, a rend kristályformájába költözik.

A szeretet elfogódottságával írok róluk; a szeretet a legmagasabb igényesség és az elfogódottság a legigazibb mérték.

Schöpflin Aladár Mikszáth-könyve. - Franklin.

Ills Endre