Cs. Szabó László: Illyés Gyula

1941 | Június

Illyés Gyula Márainak engedte át a társadalmi önéletrajz elsőbbségét s Erdélyi Józsefet tekinti a népi líra megújítójának. Egyszerre két Keresztelő Jánost jelölt ki a kortársaiból. Nincs még egy írónk, aki több tanítót, útmutatót, fegyvertársat vállalt volna, mielőtt igazán első lett az egyenlők közt. Ez a lovagiasság a legnagyobb öntudat jele. Pályáját összefoglalásnak szánta a sors s ezt ösztönszerűen érzi; nem szorult rá, hogy arasznyi eredetiséggel tünjön ki.

Nem úgy lett naggyá, hogy elütött a többitől, hanem azzal, hogy minden oldalról: próza és vers, parasztok és patriciusok, Dunántúl és Erdély, Bordeaux és Szibéria felől befogadta a segítséget, felfogta a jeleket. Keresztútnak, összefoglalónak született, aki csak egy hosszú pályán, sok pályát súrolva, sok csillagzónán átvonulva s külsőleg is nagyszabású műben egyesítheti mások szétugró szenvedélyeit.

Minden korban van egy gondviselésszerű alkotó, aki a kortársak töredékeit összefoglaló életművével megváltja. Lehet, hogy egyik-másik töredék nagyobbszabású, mint a megváltó mű s némelyik író nyugtalanítóbb, villogóbb, mint megváltójuk. A hitnek azonban mégis csak megváltó kell s a világ hamar elvesztené hitét az írók hivatásában, ha megváltó nélkül s a fölszabadító mű öröme nélkül kellene a lángelméjű töredékek közt bolyongnia.

Minden nagy erőfeszítés tiszteletreméltó. A töredéknek is rettentő szenvedés és néha embertelen magány az ára, az elvérző nagy szándék is kerül annyi munkába, könnybe, mint a harmónikus, felszabadító mű, melyet a kegyelem a többi közül kiválaszt. De ezeket a töredékeket csak a megváltó mű egyesíti zord harmóniába, halhatatlanságuk attól függ, hogy egy komoran megbékélt, egyetemes mű áll mögöttük.

Pedig a kiválasztott írót is a legnagyobb próbák, szenvedélyek és indulatok gyötrik. Ő is a Gecsemáné kertben tölti a hosszú éjszakát. De a veleszületett mély harmónia kiegyenlíti a szenvedélyeket, szózattá szélesíti az indulatot s tökéletes formába, tündéri látomásba önti a szenvedést. Éppen olyan boldogtalan és magános, mint írótársai, csak a műve boldogabb. Amit megérint, egyszerre tükrözi a mennyet és a földet. Mások munkájában benne van az egész föld, az övében benne van az egész föld s az egész menny, mások emberekről írnak, ő angyalszárnyú árnyékukról is.

Az ember sok írót becsül és olvas, de legfeljebb egy-kettőről érzi, hogy a korabeli eszméket megmenti az utókornak. Csak ebből az egy-két életműből lesz erkölcsi kényszer az utódok előtt. Kiválik a tiszteletreméltó rögeszmék közül, kiröppen az önzetlen, tiszta, de önromboló gyűlölet köréből s tanítássá emelkedik. Illyés műve ilyen vagy legalább is ilyennek indul.

Eleinte a szelíd emlékező költőt méltatták benne, aki még akkor is mosolyog, amikor fenyeget. Németh László és Halász Gábor arcképe még elsősorban ilyennek ábrázolja. Úgy látszik, Illyés bölcsőjéről: a Dunántúlról senki se törölheti le ezt a szelídséget, mint ahogy Erdélyben még a legnyájasabb ember is szilajnak, villogószeműnek látszik. Pedig a Dunántúl adta legindulatosabb költőinket, a szertelen Berzsenyit, Vörösmartyt és Babitsot. Illyés se szelídebb náluk, merengő visszatekintgetéssel nem is igen tölthetné be összefoglaló, közéleti hivatását.

A magyar irodalom Arany László és Vajda János óta hovatovább kiszorult a magyar közéletből. Kölcsey, a földesúr s a gondolkodó elhagyottan élt, törvényhozó szelleme azonban Pozsonyban gyujtott és taszított. A magyar író a huszadik század elején fölkerült a fővárosba, szellemét azonban száműzték a törvényhozásból. A testi remeteséget fölváltotta a sokkal súlyosabb szellemi remeteség. Az első Nyugat nemzedékből Kosztolányi önként félrevonult, Babits metafizikai tiltakozásba zárkózott, Ady és Móricz körül nem közéleti vita, hanem kancsal rágalom tombolt.

Az új magyar élet az összeomlás után már egyenesen írók nélkül kezdődött el. Valósággal fertőtlenítette magát az irodalomtól. A hatvanhetes kiegyezéssel kezdődő száműzetés most már mindenkire kiterjedt. Az írók szétszóródtak az agrárszocializmusba, a külvárosi szociáldemokráciába vagy Szabó Dezsővel együtt szították a kezdődő népi misztikát. S mivel egyrészük vándorútra kelt, külföldön is önkénytelenül szektákba szorultak, az egyik irónikus világpolgár lett, mint Thomas Mann, a másik kommunista, mint a legtöbb fiatal francia, a harmadik jobboldali nacionalista, mint Maurras és köre, a negyedik piperkőc, mint a divatos angolok.

De a magyar valóságérzék és józanság még ebben a vígasztalan zűrzavarban sem merült el egészen, a kisikló és elérhetetlen hazai ellenfelek helyett önmagával viaskodott s a harmincas évek fordulója óta résztvesz egy olyan eszményi közéletben, amelyet maga teremtett magának, csak a képzeletében él s a nemzetóvó magyar önismeretet éppen úgy magábafoglalja, mint a félszázad óta elmaradó rendszeres népi reformokat.

Ebben a különváló írói közéletben egyesült aztán a dunántúli cselédfiú s a szegény székely nemes: a magyarnyelvű vörös Bilancourt s a királypárti Action Française. Hogyan s mikor történt, nem tudjuk pontosan, talán megmondja az irodalomtörténet, mindenesetre évekig húzódott. Könyörtelenül megszabta az új stílust s az új tárgyválasztást.

A szépirodalom s a tudomány nyelve összeolvadt s ebből a kockázatos házasságból született - (ahogy ezt legutóbb maga Illyés és Kolozsvári-Grandpierre is megírta) - a második Nyugat nemzedék jellemző kifejezési formája: az esszé. E műfajra nálunk csak a reformkorban volt elszórt s nem egészen hasonló példa, sokan berzenkedtek ellene, néha éppen legjobb munkásai, mégis jellemző tünet, mert a Politika és Költészet szövetségéből származott s ez a szövetség Zrinyi Miklós óta különböző műformákban, de megszakítás nélkül kíséri a magyar életet. Megváltozott a tárgyválasztás is.

Noha az irodalom kiszorult a közéletből, nem a biedermeier képzelődés, hanem az értekező széppróza nyomult előre. Megszaporodtak a történelmi arcképek, a társadalomfestő önéletrajzok, a származás és kiválasztás regényei, egykori sorsfordulók és világválságok bírálata, a tájrajzok, utinaplók, a folklorisztika, nyelvtisztítás, szóval mindaz, ami - elismerem: néha a zárt művészi alkotás rovására - egy nép közvetlen önismeretét és jellemét erősíti. Van abban valami önleleplezés, hogy minduntalan e nemzedék tollára csúszott Kölcsey, Eötvös, Pulszky, Bölöni-Farkas, Szalay László neve, mintha a szellem egy százéves pályakör végén visszajutna a forradalom előtti reformnemzedékhez.

Bárhogy ítéljen az utókor a mostani időről, az igazi és példaadó magyar közéletet a magános, egymást is kerülő írókban fogja fölfedezni. Politikusaink ötven év mulva valószínűleg többet idézik Illyést, mint a parlamenti beszédeket s az új Illyés Gyulát a maga korában csak a mi Illyésünk emléke fogja megvígasztalni. S ha a magyarság valaha megéri, hogy nemcsak reformnemzedéke lesz, mint eddig annyiszor, hanem csodálatosképpen rendszeres reformpolitikája is, bőséges példát és útmutatást meríthet ebből az írói közéletből.

Ennek az eszményi közéletnek két sarkalatos tétele a magyar nép elhelyezése a magyar földön s a magyar középosztály elhelyezése a magyar nép szélesebb alapjain. Az első a magyarság élettani megerősödését célozza, fölér a legnagyobb területfölszabadítással s nemcsak közigazgatásilag szerzi vissza az országot; a másik helyreállítja a hiszékeny, ingatag és halálrariadt középosztályban a politikai realizmust és keleti jellemüket.

Ennek a mozgalmas, termékeny képzeletbeli közéletnek azonban van egy veszedelmes visszaütője. Elejétől végig az írók köztársaságában folyik le, híve: párezer olvasó. Megmenti az erkölcsi tisztaságot, de megrontja az arányérzéket, mértéket, hallást; a megváltó akaratból dühös rögeszme lesz, az íróból diákegyesületi próféta, ide-odautazgató sámán, táltos, bohóc, szóval irodalomalatti tünet.

Irodalmunk az utolsó két évtizedben tele volt óriási életerővel s elrémítő mániákkal, nagy tehetségekkel és tolakodó vértanukkal. Erről is bizonyos tisztelettel kell beszélnünk, mert maguk szenvedtek tőle a legjobban.

Illyést is megkísértette a téboly; verseiből messze hangzik ez a jákobi bírkózás. Idáig ő volt az erősebb. Csupa egyensúly, de ez az egyensúly nemcsak szelíd dunántúli tájemlékekből áll; iszonyú indulatokat s kortársai keservét tartja féken. Egyformán szól az erdélyi és dunántúli magyarhoz, a szibériai néprokonhoz, és délfrancia barátjához.

Képzelete a sztyeppére bujdosik vígaszért, gondolata azonban a legnagyobb művelődés hazájában: francia földön vendégeskedik. Ebben a megindító, egyetemes emberségben székel az ereje. Megváltást és szabadságot merítek a könyveiből, mert aki írta: emberséges, okos, állhatatos és befogad minden jószándékot.

A hazaáruló labancok s nekikeseredett kurucok közt megtalálta a magyar és európai hűség útját. Ocskaynak és Esze Tamásnak lenni egyaránt könnyebb, mint Mikes Kelemennek.