Osztatlan elismeréssel fogadta úgyszólván mindenki a Nemzeti Szalonban Az én múzeumom címmel rendezett kiállítást, mely Reuter Ágoston festőművésztanárnak volt köszönhető. Köztudomású, hogy közönségünk képzőművészeti érdeklődése meglehetősen elmaradt az irodalmival és zeneivel szemben. Sokféle útat, módot ajánlottak már arra, hogy ezen az állapoton miképpen kellene segíteni.

Reuternek támadt az az ötlete, hogy a középiskolákat látogató gyermekek gyüjtőszenvedélyét képzőművészeti ismeretek terjesztésének szolgálatába állítsa. Tanítványai reprodukciókat gyüjtenek és csereberélnek egymással. Napilapok képes mellékletei, képeslapok, árjegyzékek, katalógusok, levelezőlapok adják a gyüjtés anyagát.

A gyermekek így játszva ismerik meg az építészet, a festészet és szobrászat termékeit úgy, hogy néhány év alatt túltesznek szülőiken. Megismerkednek a képzőművészet nagyjaival, meg tudják különböztetni az egyes stílusokat. Bizonyos, hogy a csereberélők között sokan lesznek, akiknek a művészet éppen úgy szívügyévé válik, mint az irodalom, kifejlődik bennük az a vizuális kultúra, melyet középiskolai oktatásunk eddig jóformán teljesen elhanyagolt. A Reuter indította mozgalom elterjedése azonban még nem csekély nehézségekbe ütközik.

Középiskolai tanárképzésünk eddig keveset tett abban az irányban, hogy a tanárok képzőművészeti vonatkozásokban is tanítói legyenek az ifjúságnak. A történelmi oktatás röviden kiterjeszkedik ugyan némely képzőművészeti vonatkozásra, különösen a felsőbb osztályokban, de ez az oktatás sajnos, legtöbbnyire csak üres nevek közlésében áll, hiszen a tanárok túlnyomó része sem rendelkezik átélt képzőművészeti ismeretekkel.

Reuter ötlete tehát csak akkor számíthat térfoglalásra, ha megfelelő számú tanult tanárembert kapcsol belé a gyermekek irányításába. Volna egy másik aggodalmunk is. Annak a tanárnak, aki ilyen gyűjtő- és cseremozgalmat szervez meg, nem szabad megállnia a reprodukciók gyüjtésére irányuló buzdításnál. Még a legjobb reprodukció sem adja azt, amit az eredeti. Fel kell kelteni a múzeumok iránt is az érdeklődést, melyet viszont vidéken aligha lehet kielégíteni.

Fontos kérdés ez ma, amikor zene helyett a hallgatók óriási többsége csak gépzenét élvez, színpadi játék helyett mozgófényképeket lát. Fennforog a veszélye annak, hogy a csupán reprodukciók útján szerzett képzőművészeti műveltség sablónossá, egyoldalúvá válik, különösen, ha meggondoljuk azt, hogy a reprodukciókból a térbeliség jórészben, a színek pedig teljesen hiányoznak. Ezeken a hiányokon kell a jó és lelkes tanárnak segíteni, hogy Reuter ötlete valóban azzal az eredménnyel járjon, amelyet tőle várnak.