Amiből azután nyilvánvaló, hogy a két közkézen kerengő államjegy közül a bankó a „proletár” és a ticket az „arisztokrata”. Ezért azután mindenki mulatott, amikor nemrég a vichyi székesegyház előtt a félkegyelmű koldus táblát akasztott a nyakába:
Élelmiszerjegyeket is elfogadok…
Szegény feje, ugy látszik, vak és süketnéma, nem tudhatja hát, mint forog a világ keserű levében. Az még elképzelhető, hogy valaki jótékonysági rohamában egy ezerfrankos bankót dob a kalapjába. De hogy egy ötdekás kenyérjegyet nem fog feláldozni senki, arra mérget vehet…
*
Lehet, hogy az élelmiszerek megfogyatkozása a francia dámákat nem is aggasztja. Erre lehet következtetni legalább abból, hogy a hölgyek népszerű lapja, a „Marie –Claire” legutóbbi számában plakát betűkkel hozza olvasói tudomására, hogy: A hollywoodi asszonyok egyetlen problémája a soványodás.” A cikk végén pedig a menük, amelyeknek betartása esetén a zsírpárnácskák szépen leolvaszthatók.

Mi a tanulság ebből? Először az, hogy a gyöngébb nemnél a köztársaság boldogabb esztendeiben gyűjtött hájkészletek tartanak még. Mert hiszen programot kell felállítani eltüntetésükre. Másodszor pedig az, hogy az éhkoppok mai korszaka csak a férfiaknak kínlódás. A nőnek- megoldás.

Mi több a férfiaknak nemcsak a kínlódás, hanem- amikor fizikumukkal keresik kenyerüket- néha tragédia. Montpellierben például egy Ferrari nevű atléta megjavította a kétkezes sulyemelés világrekordját. Százhuszonnégy kilót ugy lódított a magasba, mint mi, hétköznapi halandók, egy cigarettacsutkát.
A legutóbbi versenyen viszont ez a sampion már nyolcvan kilogrammra sem volt képes.
Oda a dicsőség és az egzisztencia. Egyéb lehetőség híján elszegődött a városi köztisztasági hivatalhoz, mert a seprő kezelésére még futja az izmaiból.

Említsük még meg, ha már Montpelliernél tartunk, hogy e városkában három évtizede élt egy Durand nevű koplalóművész. Még pedig kitűnően élt. Mert a koplalás valaha látványosság volt. Most azonban a koplalás egyéni művészetből, közkötelességgé terebélyesedett. Durand mester tehát elkezdett- étkezni. S ezt rosszul tette, mert kiderült, hogy a koplalásból nagyszerűen meg tudott élni, de az evésből viszont csak a nyomoruságos halálra futotta. Tragédiája leolvasható sírkövéről:
Itt nyugszik Durand, mint éhkoppmester kitűnően élt.
De enni kezdett, rosszul emésztett, s őseihez tért.

Időnként felmerül az a kérdés, hogy a bő esztendők tovatűnéséért és a sanyaruságos idők elkövetéséért ki is felelős? Először a politikusokat vádolták, azután a közgazdászokat és végül a moralistákat meg a stratégákat, amiben volt némi ráció. Elvégre az ő gesztióik és Franciaország sorsa között kielemezhető a szerves összefüggés. Ujabban azonban, a nagy bűnbakkeresés során, szenvedélyes vádbeszédek hangzottak el az irodalom ellen is.
A vádakat a szépművesek, egyénenként meg céhbe tömörülve, fölényesen utasították vissza. Elvégre, ha ők felelősek az 1940-es tragédiáért, akkor őket kellett volna illetnie az 1918 –as diadal érdemének is. Azonban akkoriban senki sem rajongott értük, senki sem tűzött a verduni ütközetért, meg a marnei csatáért, meg a flandriai diadalért medáliát a keblükre. Ha tehát nem jogosultak győzelem idején a hódolatra, akkor ne kárhoztassák őket vereség idején számkivetésre.

*

Ezt az érvelést Franciaország, mint ésszerű és okszerű nemzet, menten elfogadta. Az írók tehát fölényesen kihuzták magukat a csávából.
Helyettük azonban a közvélemény a vádlottak padjára ültette a zenészeket. Helyesebben a jazzmuzsikusokat.
Mert ez a zene, mondják az uj moralisták, husz év óta valósággal szétmorzsolta a francia idegeket.
Nem tudhatjuk még, hogy a jazz törvényszéki tárgyalás miként fog végződni? Az azonban bizonyos, hogy az ügyészek nem egykönnyen küzdik majd ki az elmarasztaló verdiktet. Mert a zenei válfajnak máris rajongóan lelkes védői támadtak, akik hevesen magyarázzák, hogy a jazz igazában nemes líra. Minden zenében van selejtes és alantas, meg fennkölt és magasztos. Van tehát selejtes és alantas jazz és van fennkölt és magasztos jazz is. Ez az utóbbi jazz az eredeti és igazi, ahogyan Afrikából származott át hozzánk, ihletszülte rögtönzéseivel és disszonáns, de mégis elragadó akkordjaival, amely néger felebarátaink lelkét közvetíti nekünk, halványbörű embereknek.

*
Néhány szót a francia divatról is. Az anyag kevés, de a divat annál gazdagabb és bonyolultabb. Itt csak az alapelemeket szögezzük le: sok szín, sok roffolás, behuzás, berakás, redőzés, csipkézés és a varróművészeti tolvajnyelv szókincsének százféle más érvényesítése,
Tegyük ehhez hozzá, hogy a lábikrák, a hiányzó selyemharisnya helyett, festékanyaggal alakítandók nemes vonalukká.
A hajzat pedig ismét egészen rövid lesz, aminek nincs sok értelme, mert jövőre ugyis visszatérünk a hosszu fürtökhöz s így az egész nem jelent mást, mint pénzkidobást. A pompás hajkoronáknak mindenesetre befellegzett ebben az évben és Leconie de Lisle, ha ugyan még élne, nem énekelhetné el régi poémáját:
Suttog egymás között oldalt két nehéz tincs
S köztük gőggel ragyog a kiondolált kincs.

Nehéz tincsekről és kiondolált kincsekről ne essék 1941 folyamán szó. Hacsak nem azokat a kincseket említjük, amelyeket Páris ravasz fodrászai fognak ujabb badarságaikkal a férjek zsebéből kiondolálni.