Német katonák és tudósok harcolnak a gyarmatokért

A csodálatos német céltudatosságnak és körültekintő szervezésnek legnagyszerűbb példái azok a gyarmatügyi intézetek, amelyek különböző németországi városokban dolgoznak. A versailles-i békeszerződés elvette a német gyarmatokat, mégpedig minden ellenszolgáltatás nélkül. De a Harmadik Birodalom bizonyosan tudta, hogy visszaszerzi majd őket és már évek óta készül rá: mit és hogyan tegyen majd a gyarmatokon, ha újra birtokába veszi azokat.

A hamburgi tudományos intézet fegyvertára mikroszkópokból és lombikokból áll: ezekben vizsgálják a gyarmati területek földjét, ásványait, növényeit és állatait - a jövő szempontjából. Más intézetekben a leendő telepeseket tanítják ki a gyarmati élet fortélyaira, hogy mire eljön az idő a kivándorlásra, már pontosan tudják, mi a teendőjük a tengerentúli exotikus világban.

A gyarmatosító politika tudvalevőleg nem új keletű. Már az ókorban nagy gyarmatosító tevékenységet látunk a föníciaiak és a görögök részéről. A középkorban az olasz városok mellett a német Hansa alapított több gyarmatot. De igazán nagy jelentőségre csak a 16. századtól kezdve tett szert az európai gyarmatpolitika, amikor elsősorban Amerika, Ázsia és Ausztrália lettek a gyarmatosítás célpontjai.

Az újkori gyarmatosítás vezérei a portugálok és a spanyolok voltak. Később a hollandok, a franciák és az angolok nyomultak előtérbe. Németország csak a mult század utolsó negyedében lépett a gyarmatosító államok sorába. A közel hárommillió négyzetméter területű német gyarmatbirtok majdnem ötszörösét tette az európai anyaország területének. Sok vér folyt el, mire megszerezték és több mint százmillió márkát fektettek bele ezekbe a tengerentúli birtokokba, hogy ott civilizációt és kultúrát teremtsenek.

A légy majdnem kipusztít egy birodalmat

A német gyarmatbirtokok legnagyobb része Afrikában volt. Egymás után szerezte meg a Németbirodalom Kamerunt, Német-Délnyugat-Afrikát, Német-Délkelet-Afrikát és Togót. A hamburgi Woermann- meg a Jantzen-és Thormählen-kereskedőcégek vásárolták az első területeket a kameruni partvidék bennszülötteinek, a duala-törzsnek főnökeitől 1868-ban. Ők vetették meg tehát alapját - békés vásárlással - a később nagyra nőtt, egészen a Csád tóig terjeszkedő német Kamerunnak.

A Szahara szélén levő Csád tótól az Atlanti óceánig, pontosan a Guineai öbölig nyúlik le Kamerun. A parti lapály egyik szélén, majdnem a tenger vizéből emelkedik ki a vulkáni eredetű, hatalmas Kamerun hegység, amelynek két legmagasabb csúcsa a négyezer méteres magasságot is meghaladja. A festőien szép tűzhányó huszonnyolc krátere még nem is olyan régen bazaltlávát ontott. Derekáig káprázatos tropikus őserdő borítja a roppant hegytömeget; a pálmák, akácok és tamariszkuszok birodalmán felül pedig füves legelő zöldel. A hegy vulkáni máladékába nagyszerű kakaóültetvényeket telepítettek a szorgalmas németek.

Kamerun egyik értéke a vízgazdagsága. Számtalan folyó szeli keresztül, a tenger felé sietve. Néhánya olyan széles, hogy tengeri hajókkal is hajózható. Hatalmas krokodílusok és vízilovak tanyáznak a folyókban, a felföld füves pusztáin - a szavanna-steppéken - pedig bivalyok és antilopnyájak legelnek. A partokon mangrovefák magasodnak, a dombos vidéken túl az olajpálmák egész rengetege lombosodik. A farmerek leginkább kókuszpálmát, banánt, jamszgyökeret, kukoricát, földi mogyorót és kakaót termesztenek, de némely vidéken jól terem a cukornád és a dohány is. Az állattenyésztés nagy gátlója a veszedelmes csecselégy, amely egész csordákat kipusztíthat. A kecske él meg a háziállatok közül legjobban, mint szívós fajta.

A kameruni föld legnagyobb kincse a kaucsukerdő és az arany. Amióta felfedezték, hogy a folyók vizéből könnyűszerrel lehet aranyat mosni, tömegesen tódultak oda az új telepesek és a szerencsekergetők. Utóbb kiderült, hogy még folyó sem kell az aranyleléshez: egyszerűen leásnak két-három méter mélységbe, a gödör mélyéről kiásott földet vízben átmossák és az aranymosószita szálaira rárakódnak az aranyszemcsék. Szerencsés kalandorok hónapok alatt vagyont gyüjtöttek ilyen módon, de szépen megtollasodtak a kameruni állandó telepesek is az aranymosás révén.

Kamerun benszülöttei - a bantu törzshöz tartozó duala-nép, aztán a harcias bakvirik, a békés batomok és mabumok, az abok és vurik - meglehetősen nehezen civilizálhatók. Sötétbarna bőrüket sehogy sem akarják ruhával fedni, viszont arcukat és mellüket tetoválják, szempilláik szőrét pedig kitépik, ami furcsa, ijesztő kifejezett ad nekik. Meglehetős nehezen nyugodtak bele a gyarmatosításba, majdnem tizenöt éven keresztül folytonos támadásokkal nyugtalanították a német telepeseket.

( folyt. köv. )