Ivan Cankar, a szlovének legnagyobb írója is a valóság ábrázolásából indul ki. Életének legnagyobb, döntő fontosságú élménye a szegénység. A szlovén nép, amelynek egész életét s minden munkáját szánta, a legelhanyagoltabb s elhagyatottabb a három délszláv törzs között. Történelmi szerep nélkül, gyökeres és kifejlett vezetőosztály nélkül, csupán önmagára utalva, maga a nép is a "Szegénysor"-ra került. Nem maradt mása, mint embersége, hite, vágyai s álmai. Ezek tették elviselhetővé kopár és reménytelen életét. Hogy ez-e a valóság, nem tartozik ide, Cankar tehetségének legjobb bizonyítéka, hogy műveiben valóságnak érezzük.

Világának alaprétege borzalmasan, reménytelenül sötét és vigasztalan. "Jernej szolgalegény" című elbeszélése, amely évekkel ezelőtt a Nyugat kiadásában magyarul is megjelent, a világirodalom legkeserűbb, már-már nihilista művei közé tartozik. S hogy írásai mégis felemelő, feledhetetlenül mély és erős benyomást hagynak az olvasóban, az Cankar tehetségének második bizonyítéka. Az élet hajótöröttjei iránt érzett megindító együttérzés árad műveiből, a humanitásnak az a fajtája, amelynek legfőbb értéke a bánat, a szánalom, a szenvedés keresztje.

Ez az írói magatartás persze nem egészen veszélytelen: a megindultság könnyen csaphat át érzelgősségbe, a szociális hang nyomor-romantikába, a forrón felbuzgó líra langyos melodrámába. "A szegénysoron", Cankar most megjelent műve, nem egyszer borotvaélen táncol e szélsőségek között. Részleteiben, a balladisztikusan visszatérő álom-motívumokban s befejezésének kissé elkoptatott s erőltetett kultúr-optimizmusában van valami édeskés túlzottság. De hibái eltörpülnek a bánatos és meleg fényekkel besugárzott főalak gyönyörű rajza mellett.

A szegény kis cselédek világából egy pillanatra felemelkedő s azután a szegénysor hősies nyomorába visszazuhanó nő sorsa oly szép és nemes emberséggel, oly mély és gazdag értelemmel telten bontakozik ki előttünk, amilyenre ebben a nemben kevés példát tudunk. A "Jernej" híresebb, hatásosabb s mutatósabb írás, "A szegénysoron" azonban hitelesebb, látszólagos eszköztelenségében is gazdagabb, emberibb s művészibb. Hálásak lehetünk Pável Ágostonnak, aki sok elmélyedéssel s látható gonddal, bár itt-ott talán némileg túlszínezve magyarra fordította.