Franklin

Grandpierre már előző regényével, az Alvajárók-kal letért a realista regény kitaposott útjáról. A megszokott utat elhagyni általában merészség - és magyar regényíróinkról sok minden szépet és jót el lehet mondani, csak éppen a formaújító merészség igen ritka bennük. Grandpierre kísérlete már csak ritkaságánál fogva is becses.

Hogy mi a művészi cél, amely felé törekszik, már előző regényéből is kitűnt: nem a nyers valóságot adni, hanem annak vizionált mását, amint a lélekben él. Ez a vízió nem él mindig és minden lélekben; csak azokéban, akik képesek kiszakadni az okok és célok logikus rendjéből. Akik képesek arra, amit régi német misztikusok Entwerden-nek neveztek: képesek annyira "meztelenek" lenni, hogy a dolgok belső tartalma közvetlenül érje őket, nem pedig az oksági kapcsolatok és a gyakorlati szempontok fénytörő és hőszigetelő rétegén keresztül, mint a mindennapi életben.

Más ember elintézheti a dolgokat a "hasznos" vagy "haszontalan", "szükséges" vagy "szükségtelen" jelzővel, őbennük ugyanaz mindjárt érzelmi velejárót kap, édes, keserű, riasztó vagy megnyugtató lesz. Ez az érzelmi hullámzás az ilyenfajta regény voltaképpeni tartalma.

Grandpierre új regényében, A sárgavirágos leány-ban még egy lépéssel továbbmegy. Az érzelmi tartalmakat, amelyek az Alvajárók-ban a dolog természeténél fogva még kissé lazán, "juxtapozícióban" álltak egymás mellett, akárcsak egy verseskötetben, most egyetlen láncra fűzi fel és merész paradoxon gyanánt ez a lánc egy detektívregény meséje. Keresi a "legyőzött nehézséget": kiválasztja azt a műfajt amely rangjánál és hangulatánál fogva legtávolabb áll mondanivalójától, hogy a kettő egyesítése annál bravurosabb legyen.

Az ember riadt izgatottsággal lesi végig a regényen, vajjon sikerül-e az írónak, amit akar. És a detektívregény fordulatos kibontakozásánál is meglepőbb, hogy a különös formai kísérlet sikerül: végig tudja vinni a detektívregényt, a szálak összebogozódnak és kibogozódnak, amint illik, anélkül, hogy egy pillanatig kilépne a vizionárius alaphangulatból.