A cigányság a tenyérből való jóslást még talán Indiából hozta magával, annyira ősi a kéz szerepe az egyén megítélésében. A fecsegő cigányasszony természetesen nem olvas a tenyérből, hanem beleolvas; ebben az esetben a kéz nagyon gyakran - hamis tanu. A tudós számára azonban nagyon is megbízható, szavahihető szerv s az ujjlenyomatok bizonyító képességét a személyazonosság megállapításánál az egész világ rendőrsége elismeri.

Bizonyos, egy kicsit sokáig tartott, amíg a Keleten régen dívó ujjlenyomatvételt rendszerbe foglalták és a rendőri apparátusba beillesztették. Mert Ázsiában, különösen az angol fennhatóság alatt álló gyarmatokon az írni nem tudók, a nálunk szokásos keresztkézjegy helyett, régesrégen festékes hüvelykujjal „írják alá” a munkaszerződéseket és egyéb okmányokat. Ezt a rendet nem az angol hatóságok parancsolták rá a népre, ezt a nép hozta magával valahonnan a multból.

Az angolok annyira célravezetőnek találták, hogy átvették; így például elrendelték, hogy a munkatelepeken ne csak a munkás személyi adatait jegyezzék fel, hanem vegyenek lenyomatot a jobb hüvelykujjról is. A sok egyforma arcú, egyforma nevű benszülött között csak így tudnak rendet tartani. Azelőtt a tolvaj vagy szökött munkás hamis néven elszegődött egy másik telepre és bottal üthették a nyomát, ma pontosan megállapítják a személyazonosságát, mert a központba küldött munkaszerződés ujjlenyomata felfed minden turpisságot.

Ugyanis az orvosi bizonyítványokra is rányomják a beteg jobb hüvelykujját s ezzel megakadályozzák, hogy a csalni akaró benszülött, nyomorékot vagy súlyosan beteg embert küldjön maga helyett orvosi vizsgálatra és az így kapott bizonyítvánnyal hetekig, esetleg hónapokig húzza a betegsegélyt. Törökországban is ősrégi szokás, hogy az írni nem tudó ujjlenyomattal kötelezi magát, de divik ez Oroszországban is.

Csodálni való, hogy a rendőrség oly sokára állította szolgálatába a daktiloszkópiát, noha a kéznek bizonyító képessege ennyire ismert volt. A személyazonosság megállapítása kivált a fotografálás feltalálása előtt, nem egyszer megoldhalatlan feladatok elé állította a rendőrséget. A körözött egyénnek vagy a visszaeső bűnösnek csak hamis nevet kellett használnia, máris megfeneklett a nyomozás és gyakran hónapokig tartott, amíg a hatóság annyira jutott, hogy újra elindíthatja az ügyet.

A személyleírások nem sokat értek, mert a bűnözök ügyesen megváltoztatták külsejüket, gyakran - különösen a fiataloknál - a természet is segített. A fotografálás feltalálása után már nehezebb lett a bűnözök helyzete: a hatóságok a nyomozó levélhez fényképet mellékelhettek, amely lényegesen megkönnyítette a keresett ember elfogatását. Másrészt a nagy rendőri központok gyüjtötték a bűnözők fényképeit, így a személyazonosság megállapításánál értékes anyag állt rendelkezésükre.

A későbbi gyakorlat megmutatta, hogy a fotográfia sem megbízható. A leborotvált bajusz annyira megváltoztatta a gyanusított ember arcát, hogy a fényképről nem lehetett ráismerni. Később a megrögzött bűnözök plasztikai, műtéteknek vetették alá magukat, hogy a rendőrségek kezében lévő nagyszámú fényképüket értéktelenné tegyék. Alphonse Bertillon francia rendőrtiszt nevéhez fűződik az az új rendszer, amely a test felmérésével segítségére sietett a fényképnek.

Bertillon édesapja orvos volt és tudományos vizsgálódásai számára gyakran eszközölt méréseket az emberi testen. A fiatal rendőrtisztviselő gyakran hallotta édesapjától, hogy kifejlődött ember egyes testrészei nem változnak erre alapította azután rendszerét. Tizenkét méressel úgyszólván megrögzített egy-egy testet, ezek a méretek a fotográfiával és a személyleírással együtt már meglehetősen nehézzé tették a tagadást. De azért a Bertillon-rendszernek is megvoltak a maga hibái.

(folyt. köv.)